103. oldal - Bezzeganya

Komoly logikai hiányosságokkal küzd az emberi társadalom jelenleg, és ez halmozottan igaz a magyar viszonyokra. Mostanában csak hébe-hóba olvasok bele a Bezzeganyán megjelenő cikkekbe, és az alattuk látható kommentekbe, de itt aztán végképp elszabadul a logikátlanság.

2012. augusztus 29-én hajnalban, fél 5-kor az otthoni ágyamban felébredtem, kimentem a fürdőszobába, és láttam, hogy elkezdett folyni a magzatvíz. Lezuhanyoztam, és kivasaltam a hajam, ki tudja, mikor tehetem meg legközelebb, majd felkeltettem Kareszt a hírrel. Nyugodtan fogadta, bár az az igazság, hogy én sem estem pánikba.

Mindenki nagyon várja a szünetet, a gyerekeken már a második hónap közepén érezni a leterheltséget, a napi hét-nyolc óra megteszi a hatását. A kisebbeknél sincs ez másként, maximum az óraszám kicsit kevesebb. Mire is való a szünet?

Sokat gondolkodtam a történet megírásán. Ismerni a kommentelési kultúrát... Nos, nem a legjobb motiváció. Azért születik meg mégis, mert ha csak egy anyának segít, én már nem hiába mentem át rajta.

A chorion boholy biopszia vagy másként a méhlepényből történő mintavétel 2017 őszéig ismeretlen volt számomra, az amniocentézis, azaz a magzatvízvizsgálat létezéséről legalább tudtam, de nem gondoltam, hogy ugyanabban a hónapban alanya leszek mindkettőnek.

A minap beindítottam a mosogatógépet, ahogy szinte minden nap, és vártam a jól ismert, dünnyögő hangot, amely azt jelzi, egy feladat lekerült a vállamról és a gép elvégzi helyettem a piszkos-vizes munkát. A szerkezet viszont elkezdett mindenféle csörgő-zörg hangot kiadni, a torkomat meg a jeges rémület fojtogatta: mi van, ha elromlik a nyavalyás?!

14. hét

Vannak emberek, nem túl sokan, akikben úgy van a tehetség, mint valami folyton buzgó forrás, kitör az akárhol, ahol éppen utat-teret-módot talál, kibuggyan a legváratlanabb helyeken. Akár a forrás vize, ez is minden formában fogyasztható, és ha valahol épp nincs lehetősége, felbukkan másképp és máshol.

Kis előzmény: már van egy fiam. Férjemmel szeretnénk még saját gyereket, legalább kettőt. És felmerült bennünk az is: fogadjunk örökbe gyereket. Mielőtt jön itt a rosszindulat: nem a CSOK miatt akarunk több gyereket. Hanem nagy családot szeretnénk. Imádjuk a gyerekeket, és ezért gondoltunk arra, hogy saját gyerek mellett szívesen örökbe is fogadnánk még. A családnak elmondtuk az ötletünket. A meglepő, hogy nagyon jól fogadták. Sőt! Még támogatnak is minket.

November 30-án mentünk ctg-re, nem mutatott semmi izgit,  megvizsgált a doki, még mindig 3110 volt, aztán kérdezte, hogy „akkor holnap reggel befekszik?” erre én: „múltkor még péntekről volt szó!” Na, azt mondja, menjünk az ultrahang szobához, megnézi ultrahangon is, és még megbeszéljük. Mire átbattyogtunk apjával, mi meg is beszéltük egymással, hogy maradok, mert nincs értelme oda-vissza menni.

Úgy érzem, ki kell valahogy adjam magamból az utóbbi napok cikkezéséből adódó gondolataim egy részét. Mindenhonnan ez a téma, a Down-szindróma – annak ellenére is, hogy a szülők (Szintetár Dóráék) kifejezetten nem kérték, hogy ez legyen belőle. Több hozzászólást, jótanácsot, felháborodást végigolvastam, de csak egy dolog biztos (számomra) – egy szerető családba érkezett a kisember, ahol örülnek neki, vele együtt boldogok és mindent megtesznek/megtennének érte. Ez az a pont, ahol saját magunkat látom bele a történetbe. Hogy mekkora erőt ad a családi összefogás, a szeretet és tenni akarás. Ez az alapja mindennek!

Amikor még nem voltak gyermekeim, és vágytam arra, hogy egyszer én is anya legyek, úgy gondoltam, hogy aki unja a gyerekezést, az nem való anyának. Aztán mikor megszültem az elsőt, és élveztem minden percét a gyerekkel való foglalkozásnak, úgy gondoltam, hogy aki nem így tesz, annak minek kellett szülni. Aztán szép sorban érkeztek a tesók, szültek sorra a barátaim, akikkel hosszasan kiveséztük természetesen ezt a témát is, már sokkal árnyaltabban gondolkoztam erről. Számomra az nem változott, hogy élveztem továbbra is a gyerekeim társaságát, a velük való foglalkozást, de megértettem, mit is illetnek ezekkel a szavakkal: gyes-betegség.

Ha az elmúlt 2 évben hoztad világra gyermeked, küldd el nekünk te is véleményed a kórházról, ahol szültél. A szempontsort és a segítséget itt találod hozzá.

Ma olvastam egy cikket. A címe: „Egy csodás kisfiú emlékére…”

13. hét

Újabb szülői panasz érkezett hozzánk a jelenlegi oktatási rendszerrel és a tankönyvekkel kapcsolatban.

A Bezzeganya klubban ma este a várandósok kérdéseivel foglalkozunk. Járjunk-e szülésfelkészítőre? Hova? Kihez? Fogadjunk szülésznőt? Kell-e nekem dúla? Fel lehet-e készülni mindenre? Mi lesz szülés után? Tényleg kell ez a millió vizsgálat? Mond-e újat a második, harmadik pocakosságnál egy felkészítő alkalom? Beszéljünk a szűrővizsgálatokról! A férjnek is mindenhol ott kell lennie? Vitaminok, hastartó pánt és egyebek, amik ajánlottak? Vagy kellenek?

Fél év próbálkozás után problémamentes terhesség (kivéve az utolsó két hetet, amit nagyon intenzív vesefájdalom, vesepangás, vesetágulat, illetve magas vérnyomás tarkított), idén júliusban könnyű és gyors szülést követően megszületett kislányunk. Na, ezután jött a feketeleves! Én gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, na de ennyire?! Persze bűntudattal írom, mert milyen anya az, aki kvázi panaszkodni kezd a babájára, de kérlek, értsétek meg, nem rá panaszkodom, hanem arra a fejletlen kis rendszerére, ami vele érkezett,

Előzmények itt>>>

Már egy órája bámulom a képernyőt és azon gondolkozom, hogy melyik gimnáziumok is legyenek a befutók a nyolcadikos fiamnak. Utoljára a karácsonyi menüsor felett merengtem ennyire tanácstalanul. Mondjuk most legalább motivált vagyok.

Kérünk, hogy pontozd a kórházat az alábbiak szerint! Minden szemponthoz írj egy számot 1-10-ig (1: legrosszabb, 10: legjobb) a tapasztalataid alapján!

Nyilván 1983 óta nem tudom eldönteni, szeretek-e repülni, akkor próbáltam először. Repültem azóta rengeteget, kicsi és nagy gépeken, hosszan és kurtán. Voltak csodás élményeim, egyszer a torkolatig követtem a Tisza vonalát Thesszaloniki felé, máskor napfölkeltét láttam sok kilométer magasan, a napsugarak ahogy előtörtek egy fehér bárányfelhő mögül, szakasztott olyan volt, mint egy barokk festmény, szinte éreztem, ahogy egy kis lukon lefelé kukucskálnak az angyalok.

Minden tanév úgy kezdődik, hogy az első szülői értekezleten egy kisebb-nagyobb paksamétát lehet összegyűjteni, hogy milyen különórákra jelentkezhetünk csemeténkkel. A zene, a sport különféle ágai, a rajz szakkör, és iskolája, települése válogatja, hogy még mi minden a kínálat. Vonzóbbnál vonzóbb ajánlatok. Mind azzal bombázzák a szülőket, hogy ha erre jár a gyerek, az segíti a tanulásban, segít az önfegyelem megtanulásában, a koncentrációt fejleszti, ügyesebb, okosabb lesz tőle stb. Csupa pozitív dolog. Ugyanakkor egyre inkább azt látjuk, hogy a gyermekeink borzasztóan leterheltek az iskolával, és már az elsősök is megszűnnek gyermeknek lenni.

12. hét

Mostanság olvastam egy cikket arról, hány évesen is „tanácsos”(?!) otthon, egyedül hagyni a gyerekünket? Mikortól várható el, hogy egyedül hagyható, illetve önálló döntéshozó is legyen? Igazából „pontos” választ a kérdésre nem adott az iromány, de sok mindenre felhívta a figyelmet. Leginkább arra, hogy ez nem kortól függ, sokkal inkább a gyerek neveltetéséből adódó megbízhatóságtól, rátermettségtől.

Gyűjtöttünk már medvés rajzfilmeket, medvés programokat, most pedig olyan verseket és dalokat szedtünk egy csokorba, melynek főszereplői a mackók. Van közte klasszikus, de kevésbé ismert vagy kortárs szerzőket is megihlette már ez a nagy, szőrös állat.

2015 január végén töltöttem be a 38. hetet. A hasam már ijesztő méreteket ölt, mostanában egyre inkább elképednek rajta az emberek – amit meg is tudok érteni, hiszen ez már az a méret, ami miatt igazán gömbre feszítettnek érzem magam. Olyan érzésem van, hogy ha valaki meglökne, simán arrébb tudnék gurulni, akár egy labda.

Kicsit több mint egy éve vagyok anya, és még mindig a régi szabad életemet és énemet siratom, nem engedem el. Megkérdezték a minap, hogy mi a jövőre vonatkozó legfőbb vágyam. Két szó villogott lelki szemeim előtt: szabadság és utazás. Ennyi. Holott egy anyának olyasmire is kellene vágynia, mint boldog család, még vagy két ilyen lurkó, nagy ház... És mindegyik tervben is van, de pillanatnyilag nem erre vágyom, pillanatnyilag újra húszéves szeretnék lenni.

Október 2-án újra Bezzeganya klub! Ezúttal az étkezésről beszélgetünk. Otthon bio kaja, nincs édes cucc, lónyál, de a bölcsiben, oviban a kakaóscsiga, alig húsos virsli és a szörpi a menő, hogy a főzelékekről ne is beszéljünk. Egyrészt az otthoni és a közétkeztetés közötti hatalmas szakadékról beszélgetünk, másrészt a diétásról. A gyermekétkeztetési törvény előírásai, és a valóság nem igazán fedik egymást. Hogyan tudok én, mint egyszeri szülő ezen segíteni? A cukorbeteg csak édeset nem kap, ellenben nagy tányér krumplistésztából még repetát is. Pedig ebből egy jó adag fedezi a napi teljes CH szükségletét a gyereknek, ami magával vonja, hogy nagyobb adag inzulinokra szorul, mint diétázó társai. Ez igenis gond. De tudtátok, hogy egy zsidó, vagy arab gyerek szülői kérvényre kaphat számára elfogadható ételeket? Mármint a törvény szerint. A valóság bizony az, hogy diétás gyerek viszi a saját teljes napi étkezését.