A második szülésen is gyorsan túl akartam lenni

PUBLIKÁLÁS: 2018. április 29. 07:29

A második szülésre való felkészülés mindig másabb. Tudod, mi vár rád, és hullámokban néha jobban félsz, néha meg elkap a büszkeség, hogy ha egyszer megcsináltam, menni fog még egyszer. Tudod, hogy remélhetőleg rövidebb lesz, de cserében intenzívebb és még fájdalmasabb. Legalábbis én így voltam ezzel.

Bezzeganya

A szerző cikkei

2017 január 20. volt a dátum, ami rohamosan közeledett. Volt olyan alkalom, hogy a doki nem is vizsgált, csak pszichológust játszott, mert egyszerűen elmondtam neki, hogy rettenetesen félek. Legfőképpen attól, hogy nem lehetek olyan szerencsés megint, hogy viszonylag könnyen menjen a szülés, és valami komplikáció lesz. Féltem, hogy Dalma nagy lesz, és nem tudom megszülni.

Megbeszéltem a dokival, hogy két dolgot szeretnék:

1. Ne legyen megint az, hogy aki elmegy, az benéz, vizsgál, mint Alíz születésekor, hanem lehetőség szerint csak ő vizsgáljon.

2. Illetve elmondtam neki, hogy nem akarok se csodát, se félhomályt, egyszerűen csak mihamarabb túl szeretnék lenni a dolgon, és kezemben tartani Dalmát. Ennek érdekében megkértem, hogy szakértelmében bízva, segítsen és döntsön, ha kell oxitocin mellett, ha kell, nyomja a hasam, mint Alíznál, ha kell, műtsön, csak egészséges gyerekkel, egészségesen szeretnék a szülőszobáról ismét kijönni, és soha többé oda be nem menni, csak látogatóként.

A 38. hetet betöltve éjjelente fura görcseim voltak, de jóslókra fogtam. Azért vasárnap éjjel volt egy vaklárma, és a párom elhozta a nagyit, hogy ha menni kell, Alízra legyen, ki vigyázzon. A hétfő is ugyanúgy telt, éjjel fájásokkal, nappal semmiféle előjellel. Kedden, január 10-én délelőtt a nagyi már azt hitte, itt fogok megszülni a pelenkázót szorongatva, párom munkában volt, én meg bementem hallgatni a Zsanitól kapott meditációt a másik szobába. Egy mondat csengett a fülemben, nem lesz a baba nagyobb, mint hogy meg tudnám szülni.

11 óra körül felhívtam a dokim, aki aztán 1-kor hívott vissza. Mondtam neki, hogy tudom, hogy mikor kell bemenni a kórházba, hiszen átbeszéltük (vérzés, elfolyik a víz, rendszeres fájások), na, nekem egyik sincs, de valami nem oké. Mondta, hogy pont ügyeletes, menjünk be délután. Párom hazaért, beült fürödni, mint Alíznál, aztán 3 körül elindultunk a kórházba. 15.38-kor léptem be a szülőszobára betegfelvételre, akkor már volt olyan, hogy szorongattam az asztalt és nem tudtam elmondani, hogy hol dolgozik a férjem. A doktor úr megvizsgált, azt mondta, hogy 3 ujjnyira nyitva vagyok, csodálkozott, hogy ezt rendszertelen fájásokkal hogy értem el, és azt mondta, nem folyik itt semmi magzatvíz, vagyis de, innen oldalról szivárog. Abba a pillanatban el is pukkant, azóta is úgy gondolom, hogy a keze benne van, mindketten itt vagyunk, miért ne szüljünk már.

Bennfogtak és mondták, hogy ma ebből még baba lesz. Mondtam a doktor úrnak, mert elkapott a pánik, hogy de na, én nem szülni jöttem, nem gondoltam, hogy ma szülünk, amikor telefonáltam. Erre ő: hogy ő sem. A vajúdás fájdalmasabb volt, de mégsem a fizikai fájdalom zavart a legjobban, hanem az, hogy teljesen tiszta volt a tudatom. Elmaradt az oxis extázis, a meglepetés ereje. Mindent tudtam, láttam, hallottam, éreztem, ami körülöttem zajlik valós időben, míg Alíznál a sokktól, az újdonságtól csak villanások maradtak emlékezetemben, miután a fájások összefolytak. Emlékszem a dokira, aki simogatja a hátam, a szülésznőkre, akik biztatnak, hogy ebből fél 7-re baba lesz (mármint még ma este, el se hiszem), a páromra, aki próbálta simogatni a derekam, de rákiabáltam, hogy hagyjon, attól nem lesz jobb. Végül is 18.15-kor született meg Dalma 3910 grammal és 52 cm-rel 38+4-re egy keddi napon, mint Alíz, a durva fájásoktól számított másfél órán belül.

Andrea