Élet vagy halál? 6 középkori orvosi módszer, ami garantáltan a sírba vitt

• A középkori orvoslás alapját a négy testnedv egyensúlya képezte.
• Habár a korszak diagnosztikai módszerei meglepően közel jártak a mai laborvizsgálatok alapjaihoz, a sterilizálás hiánya miatt a beavatkozások többsége vakságot vagy halált okozott.
• A gazdagok körében hódító méregdrága csodaszer valójában csak az ópiumtartalma miatt csillapította a fájdalmat.

Képzeld el, hogy a 14. században élsz, hasogató fejfájás gyötör, vagy elkaptál egy makacs fertőzést. Miután a helyi borbély-sebész vagy javasasszony szemügyre vesz, olyan kezelést javasol, amelytől a mai ember azonnal sikítva elrohanna. Vajon lett volna esélyed a felépülésre? Nézzük a középkori orvoslás hátborzongató módszereit!

A középkori orvoslás hat rémisztő módszere

Lássuk, melyik eljárás hozott tényleges megváltást, és melyik küldte a betegeket egyenesen a túlvilágra.

1. Érvágás (Phlebotomia)
   A középkori orvoslás alapja a négy testnedv (vér, sárga epe, fekete epe, nyálka) egyensúlyának elmélete volt. Úgy vélték, a betegségeket a vér túltengése okozza, így a feleslegtől meg kellett szabadítani a pácienst. Habár azt már akkor is tudták, hogy az idősekből és a nagyon gyengékből veszélyes vért csapolni, a módszert futószalagon alkalmazták. Működhetett? Nem, a legyengült betegeknél a fertőzésveszély és a vérveszteség gyakran végzetesnek bizonyult.
2. Uroszkópia (Vizeletvizsgálat)
   A középkori orvosok legfontosabb diagnosztikai eszköze a vizeletvizsgáló lombik (matula) volt. Az orvos nemcsak a vizelet színét és a benne lévő üledéket vizsgálta meg alaposan, hanem a szagát, sőt olykor az ízét is. A kódexekben bonyolult ábrák segítettek beazonosítani a betegségeket. Habár a diagnózisok mögöttes elmélete (a testnedvek egyensúlya) téves volt, maga a módszer zseniális. A vizelet színe és állaga ma is árulkodik a kiszáradásról, a fertőzésekről, az édes íz pedig a cukorbetegségről.
3. Családtervezés és abortusz
   A nők nem kívánt terhesség esetén gyakran fordultak olyan növényi főzetekhez, amelyek zsályát, rutát vagy csombormentát tartalmaztak. Ezekkel a szerekkel próbálták megszakítani a terhességet.
   A modern tudomány igazolja, hogy ezek a növények erős méhösszehúzó hatással bírnak. A csombormenta nagy dózisban valóban vetélést idéz elő – igaz, a pontos adagolás híján a módszer rendkívül veszélyes volt, és gyakran a kismama májelégtelenségét vagy halálát okozta.
4. Szürkehályog-műtét
   Ha valakinek elhomályosodott a látása, a középkori sebészek radikális módszerhez folyamodtak: egy hosszú, hegyes tűt szúrtak a szemgolyóba, és a megkeményedett, elszürkült szemlencsét egyszerűen hátratolták a pupilla elől az üvegtestbe. A páciens a lencse elmozdítása után minimálisan azonnal visszanyerhette a fényérzékelés képességét, így a műtét pillanatnyilag sikeresnek tűnhetett, sterilizálás hiányában azonban a szem szinte minden esetben elfertőződött, ami aztán vaksághoz vezetett.
5. Theriak (a mindent gyógyító elixír)
   A theriak a középkor csodaszere volt: egy méregdrága, akár 60-70 összetevőből álló elixír, amely viperahúst, ópiumot, gyantákat és borpárlatot is tartalmazott. Univerzális ellenszerként itták mérgezések és fertőzések ellen. Mivel az előállítása rendkívül költséges volt – különösen a távoli területekről származó egzotikus fűszerek miatt –, leginkább a királyok, főurak, és a tehetős polgárok engedhették meg maguknak. A szer csupán a fájdalmat csillapította az ópiumtartalma miatt, valójában semmilyen mérget nem semlegesített, és a bonyolult receptúra ellenére sem volt valódi gyógyhatása. 
6. Ráolvasások és amulettek
   A középkori ember számára a mágia és a vallás egyenlő volt a gyógyítással. A misztikus formulák, szentekhez intézett fohászok és gyógynövényes tasakok viselése mindennapos volt, különösen a szegényebb rétegek körében. A rituálék megnyugtatták a betegeket – a placebohatás pedig már akkor is létezett –, és a tasakokba olyakor valódi gyógynövények is kerültek, ám a mágia önmagában ritkán győzte le a valódi kórokozókat.

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: