90. oldal - Bezzeganya

Az elmúlt napok történései arra indítottak, hogy ismét rárepüljek a billentyűzetre. Most a kommunikáció témáját járom körbe szülésznőként. Illetve annak a hiányát. Mert sajnos van hiány bőven.

Előrebocsátjuk: tudjuk, hogy minden változás nehéz és fájó lehet, de muszáj volt meghoznunk ezt a döntést, mivel a reblog kommentrendszere sajnos nem bírja kezelni a többszázezer kommentet, amit a lelkes olvasók írtak be az évek során. Bizonyára mindenki megtapasztalta már több ízben, hogy nem jelennek meg a hozzászólások vagy iszonyat lassú az oldal betöltése – a moderálás technikai nehézségeiről pedig talán nem is tudtok… (Csóri moderátorok vért izzadva próbálják kiszűrni a problémás hozzászólásokat.) Sajnos jelenleg nincs lehetőség a kommentrendszer fejlesztésére, ezért nem tehetünk mást, a biztonságos és gyors működés reményében hamarosan áttérünk a Disqus rendszerre, amit sok nagy forgalmú oldal is használ évek óta – problémamentesen. A tervek szerint erre augusztus 6-án kerül sor, hogy fel tudjatok készülni rá.

Ahogy bejelentettük, rövid időn belül átállunk a Disqus kommentrendszerre. Az alábbiakban megmutatjuk, hogyan lehet néhány lépéssel, percek alatt regisztrálni, hogy a továbbiakban is hozzá tudj szólni a posztokhoz és részt tudj venni a beszélgetésekben.

Ahogy ígértük, a regisztrációs segédlet után bemutatjuk a Disqus kommentrendszer működését és lehetőségeit.

Itt jelezhetitek, ha az oldal működésével kapcsolatos kérdésetek, problémátok lenne, vagy moderálandó hozzászólással találkoztok.

A tábor kezdete előtti nap délutánján szépen elkezdtem összeszedegetni, hogy mire is lesz szüksége a fiatalembernek. Pár váltás ruha, kispárna-kispléd, fogmosó pohár-kefe-krém, pelus-törlő, műanyag, mosható előke-kanál-papírtörlő és pár kedvenc játék. Mondjuk őket csak a hétfői indulás előtt mertem beletenni a szatyorba, mert hát addig is nyúzni kellett mindkettőt (természetesen…) Ja, igen! Még egy kis „arcmosáson” is átestek, mert úgy össze voltak maszatolva, mintha a sáros földből ástam volna ki őket! Upsz, a kaja! Előre megbeszéltük, hogy én viszem. Sikerült összeszednem jó pár dobozt és már fejben össze is állt, hogy melyikbe-mit… Reggelire egy kis joghurt, tízóraira gyümölcsös cucc, ebédre laktató (melegíthető) leves, uzsonnára valami nasiféle.

32. hét

Egy hajóban evezünk

Barát az, akivel ha együtt vagyok, olyan, mintha születésnapom lenne. Ezt az örökbecsűt tán másfél-két éve mondta a fiam, megjegyeztem. Amikor közösségbe kerülnek, feszülten figyeljük, barátkozik-e a kortársaival, és ővele akarnak-e barátkozni. És példát, azt mutatunk?

Bár a szüléseim már nem mai történetek, de örök nyomot hagytak bennem.

Ezt a kis élménybeszámolót azzal kezdeném, hogy a technika ördöge kibabrált velem (jobban mondva én magammal): a gyárlátogatás során készült összes kép- és hangfelvétel, valamint digitális jegyzet odaveszett, amikor a látogatás után pár nappal sikerült kizárnom magam a telefonomból. A gyári beállítások visszaállítása során minden megmaradt, csak a fotók, jegyzetek és hangfelvételek tűntek el a digitális űrben. (Erről majd máskor írok részletesen.) Alapvető lúzerség volt a részemről, de tanultam belőle. Egy szerencsém van, hogy néhányat feltöltöttem a Bezzeganya Facebook oldalára, és a barátnőimnek is küldtem párat, ezeket most vissza tudtam szerezni. Sajnos a gyártósorról és egyéb izgalmas munkaállomásokról nem maradt meg fotó. (Majd egyszer visszamegyek...)

A fiam ma négyéves. Még mindig némileg elszorul a szívem, ahogy a születése napjára gondolok, pedig itt élvezhetem négy éve annak a napnak a gyümölcsét: egészséges, gyönyörű, okos, végtelenül kedves. Én pedig végtelenül hálás vagyok mindennek, a Mindennek és mindenkinek, aki ehhez hozzásegített. De a mai nap eszembe jutott, hogy kicsivel több, mint két éve, amikor a kistesó születésére készültünk, nagyon hamar kiderült, hogy elég sok feldolgozatlan traumám van az első szüléssel kapcsolatban. Ekkor kellett írnom „házi feladatként” egy levelet a kórháznak, amiben megfogalmazom és leírom, hogy mi is traumatizált ennyire. A megfogalmazás segíti a feldolgozást, nem lebeg szürke ködként továbbra is felettem.

A mai felnőttekre – főleg a nőkre (a.k.a. kereskedelmi célcsoport) – rengeteg olyan üzenet zúdul, mely szerint fontosak vagyunk, szépek (persze csak a megfelelő krém megvásárlása után), megérdemeljük a figyelmet, jók vagyunk, ahogy vagyunk. A nagyvállalatoknak érdeke, hogy kisimultak és gondtalanok legyünk, hisz ebben a lelkiállapotban többet vásárolunk.

31. hét

Mielőtt fesztiválra menne kamasz gyerekünk, nem árt, ha megbeszéljük vele a szabályokat, illetve felkészítjük őt a biztonságos bulizásra. Matusek M. Zsuzsanna, az Országos Gyermekvédő Liga elnöke segített összeállítani, mire érdemes figyelni, miket érdemes megtanítani a gyerekünknek, ha fesztiválozni készül.

A kórház neve: Csolnoky Ferenc Kórház, Veszprém

Kezdeném a történetem ott, hogy nagyon boldog voltam, hogy az első gyermekünk Dániában fog születni, számos okból.  Dánia híres arról, hogy csak akkor avatkoznak be a szülésbe, ha tényleg nagyon indokolt. Orvos nincs is jelen, csak szülésznő. Lélekben úgy készültem, hogy háborítatlan szülésem lesz. Igyekeztem azért ehhez nem görcsösen ragaszkodni fejben.

Minden szülő tudja, hogy a dackorszaknak be kell következnie, a kérdés az, hogy kinek milyen mértékben jut ebből a kellemes életkori szakaszból. Nekem mindkettő kijutott: az egyszerű hiszti is, már nem is emlékszem rá, milyen volt, és az óriási dührohamok, melyek még hatévesen is megmaradtak, és heti többször több óra hosszán át tartottak. Persze a gyerekek nagy többsége csak otthon csinálja ezeket a hisztiket, mivel veled érzi magát biztonságban, ott meri elengedni magát, és nem téged akar bosszantani ezzel!

Újabb posztot nyitunk a kötetlen beszélgetéshez, a reggeli és délutáni virtuális kávézáshoz, teázáshoz. Kérjük, tartsátok be a kommentelési szabályokat! Köszönjük!

Mikor engednéd ki a gyerekedet szülői felügyelet nélkül fesztiválra? Számít, hogy fiú vagy lány? Függ attól, hogy melyik fesztiválról van szó? Fontos az életkor, vagy a gyerek habitusától függ a szülői engedély? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ személyes példákkal, a Bezzeganya olvasói és egy szakértő segítségével.

Egyszerűen nem tudom, hogyan lehetne kulturáltan megfogalmaznom a napok óta bennem motoszkáló gondolataimat. Előre is elnézést, ha itt-ott némi „túlzásba”/tudatlanságba esnék…

Történetem ott kezdődik, hogy van négy csodálatos, gyönyörű gyermekem. Van egy férjem, aki kitűnő, gondoskodó apa, mindent megtesz, hogy a családunk ne szenvedjen hiányt semmiben. Természetesen attól függ, hogy az anyagiak meddig engedik. Tehát határok közt.

30. hét

A kórház neve: Dr. Bugyi István kórház (Szentes)

Szolgálati közlemény: az alábbi írás a Guns n’ Rosesról és rólunk szól. Rajongók talán jobban értik majd. Köszönöm a figyelmet.

Ikreink világrajötte nem volt épp zökkenőmentes… Apa külföldön, csak hétvégén jött volna, de rohanás volt haza. A szülinapján is csak Skype, beszéltük, milyen jó is lenne, ha ezen a napon megérkeztek volna a törpök… Este 11 körül elköszöntünk. Fél egykor hívom:

Van-e testvére? Engem eddig csak ez a kérdés talált még meg. A klasszikus mikorra szeretnéteket még nem kérdezte meg senki, de elég az első is… Lerágott csont már, mégis hadd írjam meg a saját magam véleményét is.

Mana-napló, 2. hónap

Történt veled a várandósság vagy a gyermeknevelés során izgalmas, érdekes, vagy esetleg fájó dolog, amit elmesélnél? Tanácsot szeretnél kérni az olvasóktól? Van olyan téma, ami nagyon érdekel? Megosztanád szülésed történetét, vagy értékelnéd a kórházat, ahol szültél?Írd meg nekünk!