52. oldal - Bezzeganya

A kórház neve: Róbert Magánkórház

Történetünk szereplői egy fiatal pár 8 év korkülönbséggel (bár ez történetünk szempontjából nem releváns infó). Mikor már az életünk kezdett összeállni. Saját ház, ami kezdett véglegesedni is (már majdnem végeztünk belülről a felújítással), stabil munkahelyek. A lányban megszületett a döntés, vagy az érzés, hogy babát szeretne, minden körülmény adott, stabil. Ez volt 2019 nyara.

2020 július elején szültem Pécsett a Klinikán. 2020 június végére voltam kiírva az első kislányommal. Én is beleestem a Covidos szigorításokba, de azért mi még egész jól ellavíroztunk a vizsgálatok között. Nyugodt terhességem volt, rosszullétektől mentes, az esős időket éreztem meg jobban. Ctg-re jártam, persze ott a pici sose akart mocorogni, csak amikor kimentem és apa hangját meghallotta.

Két gimnazista lányom van, az egyik idén érettségizik. Az ő elmaradt szalagavatójáról írtam már, most a közelgő érettségi izgat mindannyiunkat. Néhány hete olvastam a népszerű tanár, Jocó bácsi írását a témában, szinte mindent megfogalmazott, amit a témában gondolok. A cikket megosztottam a Bezzeganya Facebook oldalán, ahol pontosan olyan reakciók érkeztek, mint amilyenekről Jocó bácsi írt. És ez valahol nagyon szomorú…

Szeretném megosztani a történetem veletek, szeretnék némi tanácsot, vagy legalábbis valamiféle megerősítést, hogy nem az én fejemben van a baj. A történetünk ott kezdődik, hogy az első gyermekünk nem tervezett terhesség volt, de mivel korábban azt mondta a nőgyógyászom, hogy nagyon nehéz lesz teherbe esnem, biztosak voltunk benne, hogy nincs kérdés, jön a baba.

Jön a tavasz! Pontosabban már itt is van, csak olyan hirtelen érkezett meg, hogy még megszokni sem volt időm... Egyszer csak sunyiban bekúszott az éj leple alatt a városba, és másnapra minden megváltozott: az átható szürkeséget felváltotta a mindent beborító zöld. Amerre csak járok, mindenütt zöldet látok: sok-sok füvet, a földből kibukkanó hajtásokat, ébredező bokrokat, zöldellő mohát és persze töméntelen mennyiségű virágot - pedig még csak február utolsó hete van. Mintha hirtelen minden virágba borult volna: a fák, a bokrok, a kis előkertek.

19. hét

A kórház neve: Jávorszky Ödön Városi Kórház, Vác

Sürgősségi császármetszéssel világra jött pénteki terhesnaplónk szerzőjének negyedik kislánya, Barka.

37. hét

2021. január 14-én megszületett a negyedik kisbabám.

Igazából akkor akartam új posztot írni amikor túl vagyunk az újabb lombikon, de gondoltam, hátha más is lesz majd hasonló helyzetben.

Holnap hivatalosan betöltjük a 25. hetet. Jövő héten megyünk ultrahangra, az eddigiek alapján azonban Babóca méretei akkor fognak megfelelni a 25. hétnek. Várom már, jó lesz ismét látni. Ahogy telnek a napok, kezdek sokkal nyugodtabb lenni, nincs már az a gyomorszorító szorongás bennem. Azért így sokkal könnyebb az élet. Az idegességet felváltotta az izgatottság. Hullámokban tör rám, van, amikor úgy érzem, mindent meg kell vennem AZONNAL, hiszen mindjárt június! Aztán persze jön a felismerés: nagyon messze van még, ekkor pedig az izgatott várakozás fog el. Nagyon, nagyon várom már a szülést! Ma pont a kórházi táska összeállítására gondoltam, és rájöttem: mennyire szuper, hogy adnak mindent a babának! Igazából még nem tudom, mennyi cuccom lesz, próbálom minimálisra fogni majd a dolgokat, de a listám alapján simán megtelik egy bőrönd és egy sporttáska…

26. hét

18. hét

A kórház neve: Szent Pantaleon Kórház

Nagyszerűen fel tudom idézni, mikor jártam utoljára moziban. Nekem ugyanis az a beakadásom, hogy leginkább nem sorozatot nézek, nem kasszasikert-romkomot-sci-fit- horrort-akciófilmet-vígjátékot, hanem dokumentumfilmeket, de azt aztán nagyjából mindenféle témában, a természetet (vagy pusztítását) bemutató alkotásoktól kezdve egy végstádiumos beteg és családja utolsó napjaiig, vagy fél év történetét egy olyan speciális francia iskolában, ahol elképesztő sérülésekkel született gyerekekből jön létre a fejlődés, a közösség... meg néha a csoda.

A gyerekkorom jelentős részét a nagyszüleimmel töltöttem. Hol az anyai, hol az apai nagyszülőknél tanyáztunk, ott töltöttük a hétvégéket és a szüneteket. Öten voltunk unokák mindkét oldalágon, így minimum kéthetente találkoztunk az unokatestvérekkel és a nagynénikkel, nagybácsikkal.

Rengeteget olvastam szüléstörténeteket. És úgy gondoltam, szívesen megosztanám én is az enyémeket, hiszen lehet, hogy valakinek ezzel segíthetek. 2017 februárjában derült ki, hogy babát várok, ami váratlanul ért minket, hiszen kicsit későbbre terveztük a babát. Pont előtte nem sokkal költöztünk össze. Mind ketten sokat dolgoztunk, decemberben elvesztettem a nagymamámat, az ő házában voltunk.

Szóval az anyaság hideg és meleg, feltölt és elfáraszt, egyszerre csodálatos és kétségbeejtő...

36. hét

Febr. 1. hétfő Reggel a Középső nem ment óvodába, mert a tanító nénijének valami elfoglaltsága volt, és nem volt helyettesítés. Ügyelet ugyan lett volna, de oda meg nem akartam beküldeni, úgyhogy itthon maradt. „Én vagyok a kukás, a rejtekemből vettem ki ezt”

17. hét

A kórház neve: Mezőtúr Városi Kórház és Rendelőintézet

Öt évig éltem olyan párkapcsolatban, mely távolról sem nevezhető boldognak, mégis azt hittem, minden rendben van/minden rendben lesz. Utólag visszagondolva borzalmasan naiv és megalkuvó voltam. Annak ellenére, hogy párom egyáltalán nem volt külsőleg vagy akár belsőleg egy főnyeremény, én a végletekig kitartottam, megbocsátottam és hittem a csodákban. Visszagondolva már nem tudnám megfogalmazni mit szerettem benne, talán nem is nevezném szerelemnek. Inkább ragaszkodásnak, mert egy nárcisztikus személyhez egyébként nagyon lehet kötődni.

2019.10.13-án estem teherbe, tudtam és éreztem. Rá két hétre ez már be is bizonyosodott. Nagy volt az öröm, hiszen én nagyon szeretem volna egy kisbabát. Fiatal anyuka vagyok, 18 éves. Nem bántam meg, hogy 18 évesen anyuka lettem, a legjobb döntésem volt az életemben, hogy bevállaltam.

Fogadott orvosom volt, figyeltem nagyon magamra, vitaminokat szedtem. Május elseje volt, az orvosom éppen a szülőszobában volt, amikor kerestem, mert kevesebb mozgást éreztem. Leüzent az ambulanciára, hogy nézzen meg másik orvos, mert ő nem ér rá… Ha azt mondta volna, várni kell, vártam volna türelmesen, mivel benne bíztam, neki fizettem.

35. hét

Sokáig gondolkoztam, hogy milyen formában osszam meg, illetve megosszam-e egyáltalán a történetünket. Aztán elöntött az érzés, hogy mennyit kerestem hasonló cipőben járó kisgyerekeket, mint az enyém. Nem volt nap, hogy ne kutattam volna megoldásért. Milyen jól jött volna egy írás, afféle lelki mankóként, ami megerősít a hitben, hogy előbb vagy utóbb minden a helyére kerül. Kislányom 1,5 éves korában bölcsődés lett. Semmi gond nem volt a beszoktatásával, az összes akadályt gyönyörűen vette, napról napra szívesebben ment. Nagyon gyorsan szobatiszta lett éjszakára, elkezdett önállóan öltözni, enni, mosdóba menni, és elindult a beszéde. Szépen, érthetően mondta a szavakat, egy-egy félmondatot. Aztán ahogyan az lenni szokott, jött az első betegség, középfülgyulladás formájában. Szerencsére hamar kilábalt belőle, sok magas lázzal, de viszonylag kevés fájdalommal. Nem volt náthás, pontosabban én úgy „éreztem”, azonban az orrából semmit nem tudtunk produkálni, semmilyen eszközzel. De meggyógyult, újra kezdődött a bölcsi, minden ment tovább a maga rendjén.