53. oldal - Bezzeganya

16. hét

A kórház neve: Szent Borbála Kórház Tatabánya

Szerettük volna ezt a babát, terveztük, vágytunk rá. Már kislányként is én mentem elsőre babázni az oviban, mindig is édesanya szerettem volna lenni. Mégis miért nem élvezem akkor a várandósságom?

A babánk tervezett volt, csak nem ilyen hamar. Mikor elkezdtünk próbálkozni, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy elsőre összejön, pedig de. Csak álltam a mosdóban, és hitetlenkedve figyeltem a kezemben lévő tesztet, amin szinte világított a felirat: pregnant.

A 2013-ban jöttünk össze a párommal, 2019-ben házasodtunk. A férjem 28 éves, én 24. Bár megbeszéltük, hogy esküvő után mehet a babaprojekt, mégis a nászúton arra kért a Férj, hogy ezt az évet még töltsük kettesben (közel az év végéhez volt az esküvőnk). Beleegyeztem, pár hónapon nem múlik semmi, bár aggódtam, mert több mint hat éve szedtem megszakítás nélkül fogamzásgátlót, és megkaptam többször is, hogy lehet, hogy mindent tönkretettem ezzel, és nem fog jönni egyhamar a baba. (Ráadásul édesanyám felajánlotta, hogy majd ő kihordja a gyerekemet, mert szerinte én nem lennék rá képes, mert voltam felfázva korábban. Hát köszi...)

34. hét

22. hét

15. hét

A kórház neve: Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórház

A kisfiam és a kislányom általános iskolás, a kislány a nagyobb. A fiam hároméves volt, amikor megállapították róla, hogy autista. Akkor elhatároztam, hogy szeretném, ha gyermekem problémája ellenére a lehető legtökéletesebb, legönállóbb életet élné, és nem szeretnék benne betegségtudatot kialakítani. Akkor persze még reménykedtem, hogy a diagnózis egyszer lekerül róla. Azóta beláttam, hogy a diagnózis megmarad, de továbbra is célom, hogy gyermekem a legönállóbb, legintegrálóbb életet élhesse betegségtudat nélkül.

A szüléstörténetekben az a jó, amellett, hogy egy új élet születését meséli el, nincs két egyforma. Saját két szülésem alapján is mondom ezt, ugyanis teljesen különböző volt mindkettő.

Belefutottam egy régebbi történetbe, ahol az anyuka minden orvosi véleményt semmibe véve nemcsak megtanult járni, gyakorlatilag izmok nélkül, de túlélte a gyerekkort, sőt, már fel is nőtt, és még gyermeket is képes volt szülni. Csoda vagy emberi kitartás, vagy ezek ötvözete, de a lényeg egy boldog, teljes életet élő nő, gyermek, család.

33. hét

Miután az osteo-nál tett vizitünk utáni első éjszakát a gyerek egy hang nélkül végigaludta, másnap mindenki jókedvűen ébredt. Neki kellett látni a lakás gatyába rázásának, mert ismét potenciális vevőket vártunk. Hát nem semmi meló volt, hogy a szokásos háromgyerekes kuplerájt felszámoljuk - az egész keddünk ráment, hogy összerakjuk és olyan formába hozzuk, hogy az vonzó legyen egy idegen számára is. És végre sikerült rávennem a férjemet, hogy tegye már fel a mosogatógépre a nyár óta várakozó előlapot. Augusztus óta többször is nekiveselkedett, de mindig volt valami gikszer, ami miatt végül nem sikerült feltennie azt a nyomorult ajtót: hol rosszul szerelte fel a csúszópántot, hol egy elengedhetetlenül fontos műanyag darab tört le, amit meg kellett ragasztani, hol csak simán nem sikerült. De most végre felkerült - úgyhogy ha más haszna nem is, de ennyi már mindenképpen volt a vizitnek. Reggel tízre jöttek a lakásnézők, addigra a nagyokat a napközibe vittük, a lakást pedig csilivilire kitakarítottuk. Míg a potenciális vevők fent voltak a lakásban az ingatlanossal, mi Kornélt tologattuk babakocsiban az utcákon és beszélgettünk. Férjem a következő kis történettel szórakoztatott útközben, mondván, „ez biztosan jó lesz majd a naplóba” (mostanában bármi vicceset hall-lát a fiúknál, sosem felejti el hozzáfűzni, hogy „majd megírhatod”).

14. hét

A kórház neve: Szent Imre Oktatókórház

Talán ott kezdődött, hogy viszonylag nagy pocakom volt a többiekhez képest.. Már itt kezdtem félni, hogy nagyon nagy lesz a baba, amúgy erre semmi egyéb jel nem mutatott. Na, nesze nekem, félelem… Jól bevonzottam az ellenkezőjét, ami a későbbiekben lesz majd gond.

Az előző posztomat ott fejeztem be, hogy vasárnap éjszaka 22:30-kor elfolyt a magzatvizem, a csobogásra a férjem fel is ébredt, amin kissé csodálkoztam, mert egyébként olyan jó alvó, hogy akár az ágyat is kilophatnák alóla. Szerencsére a magzatvíz tiszta volt. Én még lezuhanyoztam, felöltöztünk, kivittük a pakkot az autóba és elindultunk a kórházba.

Tizenöt évvel ezelőtt született a kislányom, én akkor 20 éves voltam. Az „apa” a terhesség elején elküldött, két év kapcsolat után. (Mert biztos nem az övé a gyerek, és neki nem kell.) Tehát húszévesen egyedül vészeltem át szüleim házában azt a kegyetlen 9 hónapot, amikor a testi és lelki fájdalom közül nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb. Természetesen elküldtek a munkahelyemről, amit meg is tehettek, mivel nem közvetlen alkalmazott voltam, hanem diákmunkás. Pénz nélkül, társ nélkül, húszévesen. Akkor már divatba jött a fFcebook, aminek a kezdőoldala tele volt bulis fotókkal, balatoni nyaralással, a barátaim mind együtt, én otthon egyedül, terhesen, magányosan. Még testvérem sincs, hogy esetleg vele beszélgettem volna. Valahogy nem tudtam örülni a kislánynak. Egyáltalán nem. Ez így nincs jól, ennek egy csodás időszaknak kellene lennie, de mégsem az. Nem erre vágytam, hogy egyedülálló anya lesz belőlem ennyi idősen. Na, ugorjunk. Egyik nap elfolyt a magzatvizem. Mentőt hívtunk. Útközben mondta a mentős, ne ijedjek meg, nincs baj, de benyomja a szirénát, hogy előbb beérjünk. Ahogy a kórházba értünk, már vártak ránk. Saját lábamon mentem be, közben még mindig folyt a víz. Az ápolónők egymás között beszéltek rólam, amit persze hallottam, is és ezzel ők is tisztában voltak.

32. hét

Ez a poszt most a megszokottnál (főleg a tőlem megszokottnál) jóval rövidebb lesz. Pár napig még abban sem voltam biztos, hogy lesz-e erőm és motivációm leülni írni…

Mikor megszületik a gyermekünk, hirtelen tengernyi teendő szakad ránk. Új az anyaság, új a családi rendszer, meg kell terveznünk az új működés költségvetést - vagyis unblock mindenben helyt kell állnunk.

13. hét

Kórház neve: Karolina kórház, Mosonmagyaróvár

2019.12.24. Szenteste

Első babámat vártam, nagyon izgatottan és szerelmesen a párommal. Drága szüleim segíteni akartak azzal, hogy fizetik a szülésemet, apukám ragaszkodott egy nagyon híres magánklinikához, fiatalon első babásként belementem, még örültem is neki... Azt hittem, majd besétálok, és szépen nyugiban császárral megszülök (HPV-fertőzés miatt muszáj volt a császár..)

Már rég elmúltam 30, amikor először és utoljára életemben állapotos lettem. Viszonylag problémamentes 9 hónap után megszületett császármetszéssel a kisfiunk. Az első szoptatás után pár órával orvosok vették körbe az ágyam… Véres volt a tejem. Attól tartottak, hogy mellrákom van. Nem volt egyszerű, de mindennel megküzdöttünk. Több mint két évig tudtam szoptatni a gyermekünket. Majd éltük a mindennapi családok életét. Vagyis akkor még azt hittem, hogy mindennapi család vagyunk. Nem hiszem, hogy többet vagy kevesebbet küzdöttünk volna az óvoda, az iskola, az építkezés, a létfenntartás napi gondjaival, mint mások. Próbáltunk lehetőségünkhöz mérten mindent megadni kisfiunknak: zene- és táncoktatás, kirándulás, színház, különóra, sport… Talán itt követtük el az első hibát. A mi értékrendünk szerint választottunk programokat. Mindent meg akartunk tanítani és mutatni, amit mi tudtunk. Úgy éreztük, hogy minden rendben halad. Közben egyre több barát és családtag távozott mellőlünk egy másik világba. Azt gondoltam, hogy hármunk szövetségét a fájdalom és a hiány még szorosabbra fonja.

31. hét

Miután véget értek az ünnepek, nekiláttunk a rendrakásnak. Katasztrofális állapotok uralkodtak az egész lakásban... A fiúkat szerencsére lefoglalta a karácsonyra kapott legók összerakása, úgyhogy ők nagyrészt elvoltak a szobájukban, míg mi pakoltunk és takarítottunk (bár én csak zombi üzemmódban, annyira leszívott a sok éjszakázás meg a 0-24-es pörgés).