130. oldal - Bezzeganya

Kétgyermekes anyuka vagyok. 2015 augusztusában szültem a berettyóújfalui Gróf Tisza István Kórházban. Az osztályt feltérképezni már volt szerencsém korábban, mert a 32. héten befektettek a kinyílt méhszájam miatt. Szigorú fekvésre voltam ítélve. Ekkor találkoztam, ismerkedtem meg az osztály orvosaival, nővéreivel, mivel első gyermekem Debrecenben született. Két hetet feküdtem bent, egyik orvos hazaengedett volna, a másik ezt megvétózta. Azt vettem észre, hogy nincs köztük egyetértés. A két hét alatt semmilyen vizsgálatot nem végeztek, egyszer vettek vért és ennyi volt. Megjegyzem, nem görcsöltem, nem keményedtem, semmi panaszom nem volt azon kívül, hogy 2111-es volt a méhszáj érték. A kaput az tette be nálam, mikor két hét után kitalálták, hogy megemelik az ágyamat. Két fadarabbal. Ekkor saját felelősségemre távoztam.

Tizenhárom éves lányom az utóbbi hetekben gyakran panaszkodott arról, hogy nem kap rendesen levegőt, illetve néhányszor hallottam is levegővételkor a sípoló hangot, amit többször tapasztalt. Egy ideig vártunk, hátha elmúlik a jelenség, de amikor egyik éjjel "befulladt", akkor világossá vált, hogy utána kell néznünk, mi áll a háttérben. Korábban végeztettünk allergiatesztet, ami kimutatta, hogy a lándzsás útifűre és a parlagfűre allergiás, de szezonon kívül ez nem okozhat ennyire súlyos tüneteket. Ajánlásra a Svábhegyi Gyermekgyógyintézetet kerestük fel, ahol pulmonológiai vizsgálatokra került sor.

Jó pár hét telt el az előző vizsgálat óta, ami a 18. héten volt. Jelenlegi tudomásom alapján a 27. hetet töltöm, egyre jobban hasonlítva szerintem egy gömbhalra (környezetem szerint ez nem igaz, de akkor is).

Babát szeretnénk! Úgy igazán, teljes szívünkből. De megannyi kérdés kavarog bennem, és kíváncsi vagyok, ez normális-e, vagy én vagyok ennyire rosszul bekötve. Kezdem az elején…

Az elmúlt hónapokban a gyakorlatban is bebizonyosodott számomra, hogy a gyerek jövője, fejlődése szempontjából megkérdőjelezhetetlenül fontos a vele foglalkozó pedagógus (óvónő, tanító) szakmai tudása, embersége és értékrendje. Az óvodában az óvónő nyugdíjazása utáni új óvónőnek köszönhetően derült ki, hogy nem a lányommal vannak gondok, de ha vannak is problémák, simán kezelhetők.

illusztráció

Rengeteg komment érkezett a Bezzeganya Facebook felületén legutóbbi ovinapló-bejegyzésünkhöz, melyben arról is szó volt, hogy az adott óvodában nem viszik ki a gyerekeket az udvarra egész télen. Sok külföldön élő olvasónk számolt be arról, hogy a kinti óvodákban szinte minden körülmények között, akár mínusz 10 fokban is kiviszik a gyerekeket az udvarra, igaz, ehhez megfelelő öltözet és önálló öltözködés tudása szükséges.

2014 novemberében szültem első gyermekem az Uzsoki Utcai Kórházban. Választott doktornőm és szülésznőm is volt, akihez magánrendelésre jártam a terhesgondozás alatt. A kórházban működik szülésfelkészítő tanfolyam, egy kis teremben mondják el az információkat. Én egyszer voltam, de feladtam, mert hatalmas tömeg volt, nem volt elég ülőhely stb. Azon az alkalmon nekem újdonságot nem mondtak, ha kérdésem volt, arra a dokim mindig válaszolt. Ha jól tudom, szülőszoba látogatásra is van lehetőség, de a tömeg miatt arra már végképp nem jelentkeztem, s a saját szülésznőm amúgy is mindent megmutatott, elmondott a ctg-s alkalmakkor.

Előzmények

Január 15-én nyílik meg a Millenárison a Gateway to Space űrkiállítás, amely 3000 négyzetméteren, két hónapon keresztül várja a látogatókat, akik megnézhetik a rakétaépítés kezdeteit, betekinthetnek az űrhajósok mindennapjaiba és felfedezhetik, milyen a Földön kívüli élet, testközelből szemlélhetnek meg egy eredeti holdjárót és különböző szimulátorok segítségével belekóstolhatnak az űrhajós-kiképzésbe is.

Két ételallergiás gyereket nevelek. Nem én választottam, és elhihetitek, ők sem. Halmozottan allergiások, a tej(es), tojás(os), szója, mogyorón, zabon kívül nem ehetnek szárnyas és marhahúst sem, mert tünetük lesz tőle. Ezen kívül óvatosan kell bánni a déligyümölcsökkel és citrusokkal, a paradicsommal, stb, mert ezek hisztamin-tartalma magas, produkálhat tünetet. Az orvosok azt mondják, egyszer majd kinövik. Talán. De lehet, hogy nem.  A mi életünket már megváltoztatta ez a helyzet, hiszen az egész család mentesen étkezik. Mivel szoptatok, az én étkezésemből is ki kellett iktatni az allergéneket, ugyanúgy, mintha én is allergiás lennék. Bevállaltam, és bár nem volt könnyű, ma már jól megy. Tapasztalatból tudom, hogy nem lehet kétféleképpen főzni egy konyhában, valamint képtelenség két izgő-mozgó/totyogó gyerek körül olyan ételt is tárolni, amit ők nem ehetnek. Ha mégis bevállalja valaki, ne csodálkozzon, ha egyszer-egyszer diétahiba kerül a rendszerbe. Sajnos van, hogy a legbonyolultabb zár sem fog ki egy (pláne kettő) ekkora gyereken. De mint említettem, nálunk ez nem gond, hiszen mindannyian mentesen étkezünk. Szerencsénk van, mert a nagyszülők is tökéletesen értik a helyzetet, és nem próbálkoznak különféle „csak egy kiskanál tejfölt tettem bele” című marhaságokkal. Szeretem, hogy legalább velük nem kell folyton feszülni. De sok olyan szülőt ismerek, ahol a nagyszülők az egyik legfőbb ellenség.

Tavaly októberben tettük közzé egy beteg nagymama levelét, aki szívhez szóló levelet írt unokájáról és mindennapjaikról. Megtudtuk, hogy a fiúnak tanulás mellett dolgoznia kell, hogy ne haljanak éhen, és az is kiderült, hogy a félárú  iskolai menzát sem tudják befizetni. A Bezzeganya olvasói egy emberként fogtak össze, és utaltak pénzt a családnak egy szervezeten keresztül. Január hetedikén a szervezet elküldte az adományok tételes elszámolását (bárki számára megtekinthető), melyből kiderült, hogy közel 900 ezer forint érkezett hozzájuk a nagymamának és unokájának, valamint jelezték, hogy a gyűjtést lezárják. A lezárást követően küldött adományokat visszautalják, így kérünk titeket, hogy ne utaljatok több pénzt a nagymamának és unokájának.

Az iskolában elég hamar megutáltam a testnevelést. Sportolni mindig sportoltam, volt, hogy egyszerre háromfélét is, de az iskolai tornaórától még most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Mikor megtudtam, hogy az óvodában van testnevelés óra, eléggé meglepődtem, akkoriban, amikor én voltam óvodás, nemhogy tesi, de tornaterem sem volt. A gyereknek nem mondtam semmit, nehogy az ellenérzéseimet ráragasszam. A tornaórának azonban így is igen hamar sírás lett a vége. Az óvó nénik szerint, játékos mozgást takar a tornaóra. Csupa olyat, ahol versenyezni kell. Aki „béna”, kiesik. Mondtam a gyereknek, hogy ez butaság, ő nem béna, csak picit lassú, nem lehet mindenben jó, meg ezek csak játékok, nem kell komolyan venni. Ő pedig közölte, hogy de anya, ezek buta játékok. Igen, azok. Én is utáltam a kidobóst, a székfoglalót, a versenyfutást. Még csak kiscsoportos, de már nem szereti a testnevelést. Már most összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy az iskolában minden nap el kell szenvednie az értelmetlen tornaórát, és a bénaság érzését.

Hétvégén csörgött a telefonom, a barátnőm aggódó hangját hallottam a vonal túloldaláról. Azt kérte, SOS segítsek, hogy mit csináljon. Elmondta, hogy kamasz lánya, aki bár nagykorú, de még gimnazista, tanácsot kért tőle: mit tegyen, mert a barátnője, aki vele egyidős, együtt töltött a barátjával egy rég tervezett együttlétet, ami kisebb balesettel ért véget. Felkészültek, de a gumi elszakadt, és igazán nem is tudja, most mi legyen, terhes lehet? Mit kell ilyenkor tenni? A barátnő tőle kért tanácsot. Mivel erre ő nem tudta a választ, az anyukájához fordult, aki roppant jó fej és segítőkész volt ez ügyben. Az érintett lány a saját édesanyjának nem mert szólni, mert félt a reakciótól, és hogy nem fogja megérteni. Barátnőm is tanácstalan volt.

Az első szülésem után (előzmények itt) úgy gondoltam, egy darabig most nem akarok újra szülni. Bár abban biztos voltam, hogy szeretnék még gyereket, a férjemmel mégis úgy gondoltuk, legalább egy évet várni fogunk, mielőtt egyáltalán próbálkozni kezdenénk a kistesó-projekttel. Hát, erre mondják, hogy ember tervez, Isten végez: a kisfiam alig múlt féléves, nekem pedig épp öt napom maradt, mielőtt újra munkába álltam volna, mikor egy szombat reggelen teljesen váratlanul pozitívat teszteltem.

illusztráció

A magyar pénzügyi sajtó és blogvilág – helyesen – rárepült az új, gyerekes családoknak szánt lakásépítési állami támogatási programra.  Mivel sokan írták meg az eddig kiderített részleteket, ezeket inkább linkgyűjtemény formájában tesszük itt közzé, megfejelve néhány gondolattal, amielyekolyan mellékkörülményeket, feltételeket sorolnak fel, amik talán az első fázisban kevésbé tűnnek fajsúlyosnak, hogy aztán váratlan vagy nem is olyan váratlan, csak számításba nem vett esemény hatására bizonyulhassanak banánhéjnak vagy fordíthatják mérgezettre a kedvezőnek tűnő ajándékot.

Előzmények itt>>> és itt>>>.

Tegnap jelent meg egy poszt, amelyben arról írt a szerző, hogy elvált három gyerekkel, és milyen kilátásai lehetnek az életében. Sokan sokféleképpen reagáltatok. Szeretném megosztani a tapasztalataimat arról, hogy én hogyan éltem meg és túl ugyanezt a helyzetet.

Három kisgyermeket nevelek elvált és egyedülálló anyaként. Gyermekeink 2,5, 4 és 6 évesek, viszonylag kicsi köztük a korkülönbség. Édesapjukkal egy éve élünk külön, azóta – mint sajnos előtte is – a gyerekek teljes körű ellátása, gondozása és nevelése rám marad.

Még októberben futottam bele A Játékkészítő hirdetésébe, és úgy gondoltam, jó kis karácsonyi ajándék lenne a gyerekeknek, ha családilag elmennénk. Kaptunk már családi belépőt cirkuszba a Jézuskától, és szenzációs élmény volt mindannyiunknak. Lelkesen néztem utána a jegyáraknak, majd el is kenődtem. Családilag, viszonylag elfogadható helyen nézni az előadást egy vagyon. Szomorúan ugyan, de letettem róla. Más közös ajándék után néztünk.

Pár éve fontolgatjuk és tervezgetjük, hogy külföldre költözünk. Egy téli utazás alkalmával ki is pattant a fejemből a gondolat, hogy menjünk a tengerentúlra, mert az szuperjó lesz nekünk. Akkor még baba nélkül, bele is vágtunk a megvalósításába. Beadtunk minden papírt, és vártunk. Közben kaptunk Európán belül lehetőséget az emigrálásra, de pont megvettük életünk otthonát, mind a kettőnknek jó állása volt, meg is becsültek minket szakmailag és anyagilag is. Ráadásul nem arra vágytunk, hogy Európán belül váltsunk (ami egyben könnyű kifogás is volt arra, hogy miért ne kelljen ténylegesen meghozni az elvándorlás döntését).  No meg mindig ott lebegett, hogy a jelentkezésünket pozitívan fogják elbírálni a kinézett országban. Néha igyekeztem azt a gondolatot elhessegetni, hogy el akarom hagyni az országot, hiszen itt vannak a szüleink, akiket imádunk, a testvérek és barátok (igaz, a baráti társaságunkból mostanra csak ketten maradtak Magyarországon). Újra és újra eszembe jutott, hogy ha megkapjuk a papírokat, mit csinálnánk. Menni vagy maradni?

Tíz hónapos volt a kislányunk, amikor szerettük volna bővíteni a körünket egy kistesóval. Szerencsére nem is sokat váratott magára, 2015. 06. 28-án megszületett a kisebbik lányunk. A terhesség problémamentes volt, sokat mászkáltunk a nagylánnyal, ő pedig a hasamat bökdösve és simogatva várta a húgát. 27-én hajnali 3-kor kezdtem érezni, hogy jóslófájásaim vannak.

Két írásom is megjelent már itt, melyekért a bezzeganyák jól le is hurrogtak, így el kellett ezen a harmadik poszton gondolkodnom, hogy egyáltalán leírjam-e az érzéseimet illetve, hogy mi is történt velem valójában, de úgy érzem, hogy ki kell állnom magamért és azért az igazságért, amelyért úgy gondolom, hasonló helyzetben lévő nők is kiállnak.

A napokban több helyen is találkoztam olyan véleményekkel, amik annak ellenére, hogy férfi vagyok, sértőek voltak számomra is, mert a feleségemről és a kislányomról is szóltak. A nők egyenrangúak. Képesek önállóan gondolkodni és dönteni, nincs szükségük arra, hogy bárki megmondja nekik, hogyan kell cselekedniük. Ahhoz pedig végképp senkinek semmi joga, hogy megmondja, mit kell kezdeniük az életükkel. A nők nem gyengébbek a férfiaknál. Sőt! Azt mondják, régen egy nő tudta, mi a dolga. Férjhez adták valakihez, akit jónak ítélt meg a család, aztán felszólították, hogy tűrjön. Mit csináltak ezek a feleségek? Mostak, főztek, takarítottak, gyereket neveltek, beosztották a pénzt, intézkedtek, dolgoztak. Egyedül. A férjük jobb esetben a napot pénzkereséssel töltötte, rosszabb esetben azt a keveset is elkocsmázta, ami volt.

Nagyon boldog új évet kívánunk nektek, az újévi fogadalmakat tevőknek pedig kitartást a céljaik eléréséhez! (A bejgli monnyonle!)

(avagy hogyan ne unatkozzatok az ünnepek alatt sem)

34 éves vagyok, 11 éve vagyunk együtt a párommal. Mindig is akartunk gyereket, azonban ahhoz túl racionálisan gondolkodtunk, hogy előbb ne az egzisztenciánkat tegyük rendbe. Egy éven keresztül próbálkoztunk összehozni az utódot, majd amikor elfogadtuk, hogy nem megy, 2015 szeptemberében felkerestünk egy magánklinikát. Magánintézményben akartam a kivizsgálásokat kezdeni, mivel úgy véltem, ez a leggyorsabb útja a válaszok megszerzésének.

Van egy kislányom és egy kisfiam, mindketten óvodások. Bölcsődések nem voltak, mert az nálunk nincs (a pontosság kedvéért: azóta már van, pontosan 50 férőhelyes a 10 ezres városban, megfelelő önkormányzati kapcsolatokkal sima ügy bekerülni...).