Gyerekkorom Balatonjához viszem a gyerekemet

Még a reggeli órákban elérjük Budapestet. Álmos még a város, szinte sehol egy autó. Imádom nézni a nagy házakat, a különböző kirakatokat, neonfeliratokat, amelyek már nem világítanak. Ha szerencsénk van (apukám szerint) és zöldhullámot kapunk, gyorsan átjutunk a városon. Én jobb szeretem, ha minden pirosnál tudok nézelődni. Majd jön az M7-es tadam-tadam érzése. Szinte számolom, hogy hányszor bukkanunk. Imádom nézni a tájat, már alig várom, hogy megpillantsam a nagy kékséget, ami olyan sokára jön el. De igen! Ott van! Már látom, pici sarkocska még, néha eltűnik a dombok, házak mögött, de egyre közelebb érünk, egyre nagyobb lesz. Nagy sokára végre megérkezünk a SZOT-üdülőbe, minden évben máshova.

Végre nálunk vannak a kulcsok és elfoglaljuk a szobánkat. A tesómmal egyből nyaggatni kezdjük a szüleinket, hogy menjünk le a partra, de most azonnal, még délután van, pont belefér egy fürdőzés. „Nem, először ki kell pakolni!” - jön a verdikt. Szerencsére ez tíz perc alatt megvan. Nekünk, gyerekeknek egy örökkévalóság. Aznap nem nézünk semmit, azt sem tudjuk, hogy mi hol van, csak megyünk az orrunk után, a Balaton-szag után. Azután a jó kis hínáros-homokos-vizes szag után. Másnapra már az illat-emlékbe belekeveredik a naptej-főtt kukorica-vattacukor-lángos egysége is, ami nekem azóta is a nyarat idézi. Főleg a naptej illata, ha azt megérzem, akkor tudom, hogy most már igazából nyár van, és egyből elkezdek vágyakozni a VÍZ után.

Másnap korán ébredünk és megreggelizünk. Az ebédlőt átjárja a „vajas szendvics uborkával és paprikával” illata. Hamar megesszük, amit meg kell, aztán irány a strand. Korán kell érkezni, hogy még fa alá tudjuk teríteni a kockás plédünket. Még hűvös szellő fúj, a gyomrunk teli a reggelitől. Még nekünk, gyerekeknek sem jut eszébe, hogy most azonnal bemenjünk a Balatonba. Ejtőzünk egy kicsit családilag. Apukám keresztrejtvényt fejt, anyukám olvas, mi a tesómmal vagy játszunk valamit, vagy mi is olvasunk. Lassan melegszik az idő, egyre több az ember, bőrünk jól átmelegedett. Itt az idő a lubickolásra. Anyu és apu felváltva jönnek a vízbe, mi a tesómmal addig maradunk, amíg nem kékül a szánk, és anyu ki nem parancsol minket.

Amúgy is ebédidő van, nézzünk körül a strandon. A plédet simán magára hagyjuk, a pénz úgyis nálunk van, mit vinnének el?! Én vattacukrot kérek és palacsintát. „Hát jó.”- mondja anyu – „Végül is nyaralunk.” A vattacukrosnál hosszú a sor, de én mindennap kivárom. Kipróbálom az összes színűt és ízűt. Legjobban a szilvás ízlik. Anyu lángost eszik, apukám halat, tesóm meg mindent. (Kamaszodó fiú.) Csak a bódékhoz megyünk, az étterem drága (még nekünk is, akik vidéki szemmel nézve igen tehetősek vagyunk), „az a németeknek van”. Sok a német a parton, a szüleim elképedve nézik, ahogy teljesen szégyentelenül öltöznek át ott mindenki előtt. Ha kificcen valami a törölköző alól, hát istenem, másnak is van olyanja.

Mindennap kikönyörögjük tesómmal a vízicsúszda bérletet. Van 25 alkalmas és 10 alkalmas is. Mi az utóbbit kapjuk, fejenként egyet-egyet. Addig megyünk, amíg el nem fogy. Tesóm válla csupa seb, ő fekve csúszik, hogy gyorsabb legyen. Én nyuszi vagyok ehhez, nekem csak a fürdőbugyim megy tönkre a nyaralás végére. A nagy kék csúszda olyan mint az M7-es: kattog. De azért jó! Csobbanunk az alján, és már futunk is vissza a lépcsőhöz. Este egyikőnket sem kell altatni.

A délután kezd estébe hajlani, ideje menni, mert mi az első turnusban vagyunk, ha lemaradunk a vacsoráról, akkor így jártunk. Így aztán megyünk, tudomásul vesszük. Vacsora után még sétálunk egy kicsit a mólón családilag, hogy lejjebb menjen a kaja. Azóta is nekem a nyárhoz hozzátartozik az esti séta, amikor már nincs az a fülledt meleg, néha enyhe szellő is fújdogál.

Az egyhetes nyaralást nemcsak a strandolás teszi ki. Megyünk hajózni, kirándulni, beülünk egy cukrászdába (számomra ez irtó izgi, mivel otthon ilyet nem csinálunk). Ha rossz az idő, netán viharos, megnézzük a mérges Balatont, ahogy csapkodja a part köveit a víz, a szobában társasozunk, elmegyünk valami programra. Legutolsó esetben fanyalodunk az üdülő saját programjára. Hogy miért, azt már nem tudom. Élénken él bennem egy kép: kb. négyéves lehettem, amikor nagy volt a vihar, de a szüleim kiderítették, hogy a szomszéd faluban van valami gyerekprogram. Addig soha ilyesmin nem vettem részt. Számomra rengeteg gyerek ült körben és középen két felnőtt szórakoztatott minket. „Én vagyok a széles szájú béé-ka.” Ezt énekelte az egyik felnőtt. Ennyi maradt meg belőle, meg az hogy hatalmas élmény volt nekem.

Ezt szeretném átadni a gyerekeimnek én is: az élményeket. Habár minden egyes mozzanatára nem fognak emlékezni a nyaralásnak, de az megmarad bennük, hogy JÓ volt. Két évvel ezelőtt voltunk nyaralni először családilag a Balatonnál. A kislányom azóta is emlegeti. Ha látja a Tihanyi Apátság fényképét, mondja, hogy ott voltunk és minden nap ott fagyiztunk. Nekem már ezért megérte. Mi felnőttek annyira nem élveztük, mert pont egy esősebb időszakot fogtunk ki, a szállásunkkal sem voltunk teljesen megelégedve, de kit érdekel ez, amikor, a kislányom ilyen élénken emlékszik, és arra vár, hogy menjünk megint. Remélem idén is sikerül teljesítenem ezt a „feladatot”.

Zizik

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?