126. oldal - Bezzeganya

15. hét

Egy februári estén éppen a munkahelyemen voltam, amikor megjelent a párom. Mi ugyanis egy helyen dolgozunk, aznap később kezdett, mint én. Megkérdezte, olvastam-e az üzenetét. Mondtam, hogy nem, mivel nagyon elfoglaltak voltunk. Erre ő csak annyit mondott: „apa leszel!” Fogalmam sincs, honnan vettem a lelkierőt, hogy ne sírjam el magam ott helyben. Valahogy megálltam, mert mégiscsak munkahelyen vagyunk, de el lehet képzelni örömömet. Később otthon persze volt nagy ölelkezés meg pityergés. Ezután a feleségem kezelését egy másik klinika vette át. Tekintettel a korára és a körülményekre, veszélyeztetett terhesként kezelték, sűrűn kellett ellenőrzésre járni, és továbbra is különböző készítményeket kellett szednie.

Válasz az abortusztablettával szentáldozó femináciknak

Sose hittem, hogy ez velünk megtörténhet. Mindig úgy hittem, hogy az élet olyan embernek ad beteg gyermeket, aki azt el bírja viselni. Magamról ezt nem tudtam elképzelni. Tudtam, hogy van bohócdoktor a kórházakban, de amikor az én gyermekemnek vicceskedett, akkor úgy éreztem, hogy ez nem az én életem.

Amikor utoljára írtam nektek, volt még hat napunk a költözésig és nyolc nap a szülés kiírt időpontjáig (október 17.). A tulajdonos megengedte, hogy  10-én és 11-én bepakoljuk a bútorokat és a kartondoboz hegyeket a lakásba, de a tényleges birtokba vételre várni kellett október 15-ig. A hét elején apukám megérkezett hozzánk, hogy segítsen az új lakásban a konyhát összeépíteni, illetve egyáltalán berendezkedni. Október 12-én voltam a kórházban, határértéken volt minden eredményem, fejcsóválva hazaengedtek, új időpont október 16. Egy addig ismeretlen fiatal doktornő vizsgált meg aznap, nagyon alapos, tárgyilagos és határozott volt. Túlságosan határozott. Nem engedett haza, elküldött, hogy indítsák meg a szülést. Vérnyomásom gyógyszerrel is az egekben, húgysavszint túl magas, a ctg eredmény, mint a földrengésjelző cetli.

illusztráció

2015 januárjában szültem a váci Jávorszky Ödön Kórházban, így 2014 tavaszától volt szerencsém megtapasztalni a terhesgondozás menetét. A 12. heti ultrahangon voltam először itt. Az ultrahangtól senki ne várjon csodát. Kb. 30 másodpercig fekszik egy beteg a vizsgálóasztalon. Állítólag ez alatt el is döntik, hogy minden rendben van-e. Én ezért két magánultrahangra is elmentem biztos, ami biztos alapon. Mivel láttam, hogy a nőgyógyászaton a kismamák horror ideig várakoznak egy-egy vizsgálatra, elvetettem az ötletet, hogy oda járjak. Így a helyi rendelésre jártam, rendszeresen ugyanahhoz az orvoshoz.

Kisfiam,

14. hét

Miután jóllaktam finom ételekkel, rátérnék arra a témára, ami szerintem minden olvasót érdekelni fog. Ez pedig nem más, mint a gyerek. Amint azt első posztomban írtam, van egy kislányom, aki akkor kb. 3 hónapos volt, azóta elérte az 5 hónapos kort. Vidám, egészséges gyerek. Pedig elvileg nem is létezhetne. De kezdjük az elejéről. Már Magyarországon is beszédtéma volt közöttünk a gyerek, de mivel akkor még nem döntöttük el, hogy hol fogjuk folytatni az életünket, a megvalósítás egyre csak tolódott. Aztán amikor Japánba költöztük, egy darabig nem volt saját lakásunk, a szülőkkel laktunk, így tehát a gyermekáldás váratott magára. Végül azonban eljött az idő, saját lakásba költöztünk, így lehetőség nyílt a pici fogadására. A nejem ekkorra azonban már betöltötte a 38-at, így voltak bizonyos kétségeink a sikert illetően. Sebaj, gondoltuk, és belevágtunk. A várva várt eredmény azonban elmaradt. Először azt hittük, még nem próbáltuk eleget, csak még egy kis kitartásra van szükség. De ahogy telt az idő, egyre inkább elbizonytalanodtunk. Végül a feleségem orvoshoz fordult. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy írjak néhány szót a japán egészségügyről.

Ma megkutyáltam magam, ügyintézős napot iktattam ugyan, de már előre kitaláltam, idén nem nélkülem zajlik a kerületei költészetnapja, ami nem valami karótnyelt-lábváltogatós ünnepség, hanem mindenféle esemény kavalkádja, versírógép, verstöredékek zászlócskákon, fiatal zenekar által megzenésített költemény, táncra vers, és versre tánc, óvodással, iskolással, profi táncossal és profi Sebőzenekarral.

„Hogyan derült ki a terhességem és hogyan mondtam el, hogy várandós vagyok” sorozatunk mai részében négy rövid történet következik az örömhírekről és megosztásukról.

Nem terveztünk még babát, de egy védekezés nélküli alkalommal megfogant. A férjem nagyon örült, én pedig nagyon aggódtam. A terhességem zűrzavaros volt, de szerencsére a babával soha nem volt gond. Olvasgattam már korábban is a Bezzeganyát és más fórumokat is, tájékozódtam, próbáltam felkészülni, hogy mi is vár rám (ránk) a terhesség és a szülés során. Arra jutottam, hogy szép, háborítatlan szülést szeretnék.

Előzmények

Az alábbiakban az egri Markhot Ferenc Kórház tesztje olvasható a Bezzeganya korábbi szempontsora alapján. (Itt pedig egy másik teszt ugyanerről a kórházról.)

Szülésem előtt egy szüléstörténetet nem olvastam, nem szerettem volna saját magam „ijesztgetni”. Előtte nem is érdemes, úgy gondolom. Utána meg talán azért olvas az ember, mert valami az ő szülésénél nem úgy alakult, ahogy azt elképzelné az ember, és persze ahogy jobb esetben történnie kellene. Szeretném most elmesélni az én történetem, nem azért, mert szándékomban áll bárkit is megijeszteni, egyszerűen azért, mert sajnos ilyen is megtörténik...

Nagyon besűrűsödtek a dolgaim, így olvasni se nagyon volt időm, nemhogy ovinaplót írjak. Az első pár hét munkától olyan voltam, mint akit kimostak, de hamar visszarázódtam, jók a kollégák is, a munka meg rengeteg. A tél eltelt, a jobb idő beköszöntével a gyerekek is újból elkezdtek kijárni az udvarra, hogy mi a logika abban, hogy hóban nem mennek ki, de sárban igen, és naponta lehet mosni a saras cuccot, én nem tudom, de az óvónők biztosan tudják. A sáron fanyalgó anyatársaknak mindig azt mondom, hogy engem nem érdekel, ha olyan, mint egy malac, de legalább levegőn van. A tavasz úgy látszik, idén elmarad, így a sárkérdés is megoldódott.

13. hét

Tisztelt Igazgató Úr,                                                                                                             2016.márc. 31.

A közelmúltban végigkísértem barátnőm terhességeit, tanácsokkal láttam el, és ennek eredményeképp gyönyörű és fitt kismama volt (és csodálatos anyuka lett). Neki volt segítsége, aki mellette állt, akinek volt tapasztalata abban, hogyan lehet egészségesen élni terhesség alatt, hogyan lehet kezelni a habzsolási vágyat, és hogyan lehet nem elhízva szülni menni. Sok kismama terhesség alatt el van vágva a külvilágtól, nem tud, vagy nem mer edzőterembe menni, vagy csak nem szívesen mutatja, hogy terhesen edz, mert megszólják érte, hogy az alakja miatt aggódik. Majd a kevés inger miatt otthon ül, már a motivációját is elveszti, hogy tornázzon, halálra eszi magát és ellustul. Várja, hogy a baba megszülessen, hogy végre újra teljes életet élhessen, és reméli, hogy a baba visszaadja a boldogságot, amit elveszített a külső környezet hiánya miatt. Sokszor nem merjük ezt bevallani, ugye? Mostantól nem kell, hogy így legyen. Mostantól lesz, aki segít nektek. Egészségesen élni, nem éhezni, minden vitamint megadni a babának. Lesz, aki az alakotokról gondoskodik, és nem lesztek elzárva a külvilágtól. Mától nem kell szakácskönyveket bújnotok, egészséges nasit kutatnotok. Segítek nektek. Miért? Mert minden kismama szíve joga, hogy jó alakú, egészséges(!) anyuka lehessen, és büszkén, emelt fővel vonuljon kismamaruhában az utcán. És nemcsak az alakja miatt! Hanem mert a mozgás örömet jelent, a mozgás endorfint termel.

Japán ételek, étkezési kultúra. Hatalmas téma. Meg sem kísérlem az összes ételt bemutatni, csupán ízelítőt szeretnék adni abból a gazdag választékból, ami a japán konyhát jellemzi. Hogy mi az alapvető különbség a hazai és a japán konyha között? Csupán annyi, hogy ittlétem alatt 25 kilót fogytam, mindenféle tudatos diéta nélkül. Elmondható, hogy az itteni ételek zöme könnyebben elkészíthető, és kevesebb zsiradékot tartalmaz, mint az otthoniak. Mivel jelenleg egy étteremben dolgozom, személyes tapasztalatom is van minderről.

Rengeteg szüléstörténetet elolvastam már a Bezzeganyán. Aztán a párommal mi is úgy döntöttünk, hogy legyen egy közös babánk. Pár hónap próbálkozás után  2015 márciusában késett a vérzésem, ezért gyorsan vettünk egy tesztet. Sajnos negatív lett. Csalódottak voltunk, de a párom nem nyugodott bele. Két nap múlva újra hozott tesztet, ami végre két csíkot mutatott.

Miiii? Egy szülést fogsz fotózni? Vállaltad? Nem félsz? De most tényleg, oooott? Mindent? Engedik? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kaptam, amikor lelkesen meséltem az ismerőseimnek, hogy milyen kalandra vállalkozom. Kevesen voltak, akik osztoztak a lelkesedésemben. A nők, anyák többsége első hallásra visszariad a gondolattól, hogy őt (vagy bárki mást) a szülése közben egy „vadidegen” fotózgassa. Ez részben érthető is, hiszen ez egy nagyon intim helyzet és kevesen tartják magukat ebben az állapotban fotogénnek. A legtöbbekben – azt gondolom – azért ekkora az ellenállás, mert nem tudják, miről is szól ez valójában. Én sem tudtam. Azt hittem, tudom, de fogalmam sem volt.

Új sorozatunkban egy négygyermekes családapa mesél az apasággal, családdal kapcsolatos kalandjairól, gondolatairól. Első, bemutatkozó posztjában kérdéseinkre válaszol, melyből kiderülnek a körülményei, munkája, mesél a családjáról, életmódjukról. Fogadjátok szeretettel a Teagyárost!

Mindhárom gyermekemet a győri Petz Aladár Megyei Oktatókórházban szültem. Az elsőt 2005 júniusában, a középsőt 2013 februárjában, a legkisebbet 2015 decemberében.

Tükrömben tükröm, mért részeg a csempe, gurulna-e ez a kör, és könyörgöm, hol a hetes állomás? A Mezőgazdasági Múzeumban megnyílt Varázskastélyban jártunk, amit a tavaszi szünet alatt már biztos sokan meglátogattak.

2015 szeptember végén ért véget az első lombikunk, és október negyedikére, a harmincnegyedik szülinapomra már tudtam az eredményt, vagyis hogy nem sikerült. December 18-ára kaptunk egy következő időpontot, ekkor indulhatott a második próbálkozás.

illusztráció

2015 nyarán, másfél év próbálkozás után egy vérvételből kiderült, hogy magas fsh hormon miatt nem lehet természetes úton gyerekem. Kiborulás, sírás, hitetlenség uralkodott el rajtam. Döntés elé állított az élet, szeretnék-e annyira anya lenni, hogy annyi megpróbáltatáson menjek keresztül, mint ami a lombik programmal jár. Végül úgy döntöttünk a párommal, hogy felmérjük a lehetőségeket, mondván nincs sok időnk, hiszen jövőre 40 éves leszek. Viszonylag hamar, november 24-ére kaptunk időpontot egy meddőségi klinikára, ahová hormonpanel és andrológiai eredménnyel érkeztünk. A második sokk a párom eredményei hallatán ért. Két gyerek édesapja, és a spermaképe pocséknak bizonyult. Nagy kihívásként emlegetett a doki minket, és mielőbbi lombikot javasolt.