2020. 07. 22.
Egy hónapig nem látom a kisfiaimat
37. hét
Borzalmas volt ez a hét. Először a betegség keserítette meg a napjaimat: az a fajta megfázás tört ki rajtam, amikor úgy érzed, hogy szét akar durranni a fejed a takonytól, egyfolytában fújsz-cseppentesz és hozzá köhögsz, a torkodat pedig mintha késsel hasogatnák - egyik éjszaka szó szerint arra ébredtem, hogy mindjárt megfulladok, annyira fáj.
Ezzel párhuzamosan jött a gyomorsav. Az első terhességem végén is eléggé szenvedtem tőle és most az utóbbi egy hónapban sem volt szinte olyan éjszaka, hogy lefekvés előtt ne kellett volna bevennem egy savlekötőt, ha aludni akartam. De annyira durván, mint az utóbbi egy hétben, még sosem jött elő. Savlekötő ide vagy oda, kispárnával felpolcolt fej, szoptatóspárna és minden praktika ellenére éjszakánként állandóan arra ébredtem, hogy „hánynom kell” és éhes vagyok egyszerre.
Sose voltam híve az éjszakai evésnek, de egyszerűen nem volt jobb ötletem, mivel nyomjam le ezt az ingert. A vicc az volt benne, hogy egyébként az evés se segített: ehettem én bármit, egy-másfél óránként automatikusan ébredtem a hányingerre és szerencsém volt, ha 4-5 órát tudtam ilyen körülmények közt aludni. A Babának se tetszett, hogy folyton felébredek és felülök, mert ő a fekvő pozíciót preferálja már régóta (sőt, most már azt sem), de olyankor a torkomig ért a sav. Ülni eddig se tudtam sokáig, ülve aludni meg pláne nem: most akkor mit csináljak, lebegjek?
A visszautunk előtti utolsó éjszakán aztán a hajnali fél kettes ébredésemkor fény gyúlt az agyamban: eszembe jutott, hogy még áprilisban a nőgyógyász egyszer rákérdezett, van-e savam és javasolta, hogy ha lenne, először próbálkozzak a „természetes” megoldásokkal, vagyis igyak egy pohár tejet. Lebattyogtam hát a konyhába az éjszaka közepén, és töltöttem magamnak egy bögrével, apránként meg is ittam, de marhára nem esett jól, úgyhogy utána küldtem még egy zsemlét is. A tejivás áldásos következményeit aztán másnap reggel, az indulás előtti utolsó fél órában tapasztalhattam, amikor is rám tört a hasmenés (és még jó, hogy nem az autópályán, út közben).
A férjem és a gyerekek is végig betegek voltak. A Nagy ugatósan köhögött, a Kicsi pedig egy reggel azzal ébresztett:
terhesnapló