2020. 07. 01.
Úgy nézek ki, mintha dinnyét loptam volna
34. hét
Végre, annyi hónap után mintha kezdene minden a helyére zökkenni! Az elmúlt napokat a nagymamám kis falusi házában töltöttük, és ez szó szerint balzsamként hatott mindannyiunk lelkére.
Az aranyszínű nyári napban úszó rengeteg zöld, a kiskertből kibólintó rózsabokor, a szőlőlugas a ház mellett, a barackfa, amin már érnek a barackok, a meleg és maszatos gyerekkezek, amik megfogják az enyémet, a fülembe súgott titkok (anya, van egy nagy ház, ami tele van bonbonnal, elmegyünk majd oda? anya, ne mondd meg apának, hogy bepisiltem! anya képzeld, megint én nyertem a kártyában! anya, ugye nézhetünk mesét ebéd után?), a baracklekvártól maszatos arcok, a sütemény, ami a kezükben morzsálódik és amit egyetlen nagy harapással be tudnak kapni, ha rájuk szólok miatta, a meggyfa, amit napjában százszor másznak meg, hogy aztán kétségbeesve kiabáljanak: “Papa szedjél le!”
A gyertyafény melletti beszélgetés a sötét kertben miközben dünnyögnek már a szúnyogok, a röhögések egy-egy ezredszerre elmesélt régi sztori után, álomtól kipirult gyerekarcokat látni a párnán, éjszaka a csillagok alatt sétálni, reggel gőzölgő teát inni a konyhaajtó előtti hokedlin miközben a kelő nap bearanyozza a tájat, a kertben frissen szedett, még meleg málnát enni, aztán megebédelni nagymamám főztjéből.
Lemenni a Balatonra, utána a fürdéstől még félig vizesen becsattogni a cukrászdába egy kétgombócosért - bár az órákon át tartó pokrócon üldögélést, míg a többiek fürödtek, én már azért kihagytam volna - nem tudom visszaadni mindazt, ami az elmúlt napokban történt, de szó szerint kisimította az idegeinket.
Amikor saját magad kisbabanaplóját olvasod vissza, anyaként
terhesnapló