61. oldal - Bezzeganya

Nagyszerűen fel tudom idézni, mikor jártam utoljára moziban. Nekem ugyanis az a beakadásom, hogy leginkább nem sorozatot nézek, nem kasszasikert-romkomot-sci-fit- horrort-akciófilmet-vígjátékot, hanem dokumentumfilmeket, de azt aztán nagyjából mindenféle témában, a természetet (vagy pusztítását) bemutató alkotásoktól kezdve egy végstádiumos beteg és családja utolsó napjaiig, vagy fél év történetét egy olyan speciális francia iskolában, ahol elképesztő sérülésekkel született gyerekekből jön létre a fejlődés, a közösség... meg néha a csoda.

A gyerekkorom jelentős részét a nagyszüleimmel töltöttem. Hol az anyai, hol az apai nagyszülőknél tanyáztunk, ott töltöttük a hétvégéket és a szüneteket. Öten voltunk unokák mindkét oldalágon, így minimum kéthetente találkoztunk az unokatestvérekkel és a nagynénikkel, nagybácsikkal.

Rengeteget olvastam szüléstörténeteket. És úgy gondoltam, szívesen megosztanám én is az enyémeket, hiszen lehet, hogy valakinek ezzel segíthetek. 2017 februárjában derült ki, hogy babát várok, ami váratlanul ért minket, hiszen kicsit későbbre terveztük a babát. Pont előtte nem sokkal költöztünk össze. Mind ketten sokat dolgoztunk, decemberben elvesztettem a nagymamámat, az ő házában voltunk.

Szóval az anyaság hideg és meleg, feltölt és elfáraszt, egyszerre csodálatos és kétségbeejtő...

36. hét

Febr. 1. hétfő Reggel a Középső nem ment óvodába, mert a tanító nénijének valami elfoglaltsága volt, és nem volt helyettesítés. Ügyelet ugyan lett volna, de oda meg nem akartam beküldeni, úgyhogy itthon maradt. „Én vagyok a kukás, a rejtekemből vettem ki ezt”

17. hét

A kórház neve: Mezőtúr Városi Kórház és Rendelőintézet

Öt évig éltem olyan párkapcsolatban, mely távolról sem nevezhető boldognak, mégis azt hittem, minden rendben van/minden rendben lesz. Utólag visszagondolva borzalmasan naiv és megalkuvó voltam. Annak ellenére, hogy párom egyáltalán nem volt külsőleg vagy akár belsőleg egy főnyeremény, én a végletekig kitartottam, megbocsátottam és hittem a csodákban. Visszagondolva már nem tudnám megfogalmazni mit szerettem benne, talán nem is nevezném szerelemnek. Inkább ragaszkodásnak, mert egy nárcisztikus személyhez egyébként nagyon lehet kötődni.

2019.10.13-án estem teherbe, tudtam és éreztem. Rá két hétre ez már be is bizonyosodott. Nagy volt az öröm, hiszen én nagyon szeretem volna egy kisbabát. Fiatal anyuka vagyok, 18 éves. Nem bántam meg, hogy 18 évesen anyuka lettem, a legjobb döntésem volt az életemben, hogy bevállaltam.

Fogadott orvosom volt, figyeltem nagyon magamra, vitaminokat szedtem. Május elseje volt, az orvosom éppen a szülőszobában volt, amikor kerestem, mert kevesebb mozgást éreztem. Leüzent az ambulanciára, hogy nézzen meg másik orvos, mert ő nem ér rá… Ha azt mondta volna, várni kell, vártam volna türelmesen, mivel benne bíztam, neki fizettem.

35. hét

Sokáig gondolkoztam, hogy milyen formában osszam meg, illetve megosszam-e egyáltalán a történetünket. Aztán elöntött az érzés, hogy mennyit kerestem hasonló cipőben járó kisgyerekeket, mint az enyém. Nem volt nap, hogy ne kutattam volna megoldásért. Milyen jól jött volna egy írás, afféle lelki mankóként, ami megerősít a hitben, hogy előbb vagy utóbb minden a helyére kerül. Kislányom 1,5 éves korában bölcsődés lett. Semmi gond nem volt a beszoktatásával, az összes akadályt gyönyörűen vette, napról napra szívesebben ment. Nagyon gyorsan szobatiszta lett éjszakára, elkezdett önállóan öltözni, enni, mosdóba menni, és elindult a beszéde. Szépen, érthetően mondta a szavakat, egy-egy félmondatot. Aztán ahogyan az lenni szokott, jött az első betegség, középfülgyulladás formájában. Szerencsére hamar kilábalt belőle, sok magas lázzal, de viszonylag kevés fájdalommal. Nem volt náthás, pontosabban én úgy „éreztem”, azonban az orrából semmit nem tudtunk produkálni, semmilyen eszközzel. De meggyógyult, újra kezdődött a bölcsi, minden ment tovább a maga rendjén.

„Megtaláltad a meglepetésem? Beraktam a táskádba a sálamat, mert láttam, hogy nem hoztál reggel sapkát, és nem akartam, hogy fázzon a fejed!”

16. hét

A kórház neve: Szent Borbála Kórház Tatabánya

Szerettük volna ezt a babát, terveztük, vágytunk rá. Már kislányként is én mentem elsőre babázni az oviban, mindig is édesanya szerettem volna lenni. Mégis miért nem élvezem akkor a várandósságom?

A babánk tervezett volt, csak nem ilyen hamar. Mikor elkezdtünk próbálkozni, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy elsőre összejön, pedig de. Csak álltam a mosdóban, és hitetlenkedve figyeltem a kezemben lévő tesztet, amin szinte világított a felirat: pregnant.

A 2013-ban jöttünk össze a párommal, 2019-ben házasodtunk. A férjem 28 éves, én 24. Bár megbeszéltük, hogy esküvő után mehet a babaprojekt, mégis a nászúton arra kért a Férj, hogy ezt az évet még töltsük kettesben (közel az év végéhez volt az esküvőnk). Beleegyeztem, pár hónapon nem múlik semmi, bár aggódtam, mert több mint hat éve szedtem megszakítás nélkül fogamzásgátlót, és megkaptam többször is, hogy lehet, hogy mindent tönkretettem ezzel, és nem fog jönni egyhamar a baba. (Ráadásul édesanyám felajánlotta, hogy majd ő kihordja a gyerekemet, mert szerinte én nem lennék rá képes, mert voltam felfázva korábban. Hát köszi...)

34. hét

22. hét

15. hét

A kórház neve: Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórház

A kisfiam és a kislányom általános iskolás, a kislány a nagyobb. A fiam hároméves volt, amikor megállapították róla, hogy autista. Akkor elhatároztam, hogy szeretném, ha gyermekem problémája ellenére a lehető legtökéletesebb, legönállóbb életet élné, és nem szeretnék benne betegségtudatot kialakítani. Akkor persze még reménykedtem, hogy a diagnózis egyszer lekerül róla. Azóta beláttam, hogy a diagnózis megmarad, de továbbra is célom, hogy gyermekem a legönállóbb, legintegrálóbb életet élhesse betegségtudat nélkül.

A szüléstörténetekben az a jó, amellett, hogy egy új élet születését meséli el, nincs két egyforma. Saját két szülésem alapján is mondom ezt, ugyanis teljesen különböző volt mindkettő.

Belefutottam egy régebbi történetbe, ahol az anyuka minden orvosi véleményt semmibe véve nemcsak megtanult járni, gyakorlatilag izmok nélkül, de túlélte a gyerekkort, sőt, már fel is nőtt, és még gyermeket is képes volt szülni. Csoda vagy emberi kitartás, vagy ezek ötvözete, de a lényeg egy boldog, teljes életet élő nő, gyermek, család.

33. hét

Miután az osteo-nál tett vizitünk utáni első éjszakát a gyerek egy hang nélkül végigaludta, másnap mindenki jókedvűen ébredt. Neki kellett látni a lakás gatyába rázásának, mert ismét potenciális vevőket vártunk. Hát nem semmi meló volt, hogy a szokásos háromgyerekes kuplerájt felszámoljuk - az egész keddünk ráment, hogy összerakjuk és olyan formába hozzuk, hogy az vonzó legyen egy idegen számára is. És végre sikerült rávennem a férjemet, hogy tegye már fel a mosogatógépre a nyár óta várakozó előlapot. Augusztus óta többször is nekiveselkedett, de mindig volt valami gikszer, ami miatt végül nem sikerült feltennie azt a nyomorult ajtót: hol rosszul szerelte fel a csúszópántot, hol egy elengedhetetlenül fontos műanyag darab tört le, amit meg kellett ragasztani, hol csak simán nem sikerült. De most végre felkerült - úgyhogy ha más haszna nem is, de ennyi már mindenképpen volt a vizitnek. Reggel tízre jöttek a lakásnézők, addigra a nagyokat a napközibe vittük, a lakást pedig csilivilire kitakarítottuk. Míg a potenciális vevők fent voltak a lakásban az ingatlanossal, mi Kornélt tologattuk babakocsiban az utcákon és beszélgettünk. Férjem a következő kis történettel szórakoztatott útközben, mondván, „ez biztosan jó lesz majd a naplóba” (mostanában bármi vicceset hall-lát a fiúknál, sosem felejti el hozzáfűzni, hogy „majd megírhatod”).

14. hét