31. oldal - Bezzeganya

Az ember, főleg nagyvárosban, hajlamos utálni a másikat. Rálép a lábadra, leül az utolsó üres helyre a buszon, bepofátlankodik a sávodba, eléd áll a postán, elviszi a piacon a kinézett dinnyét vagy az utolsó láda barackot, csúnyán néz a gyerekedre – vagy csak előre úgy gondolod, hogy a következő pillanatban ezt fogja tenni, ezért te nézel csúnyán, már jó előre. De néha kinőnek kis buborékok váratlanul, ahol az emberek segítőkészek, barátságosak, vagy valamiféle közösségként működnek. Annak ellenére, hogy valójában nem ismeritek egymást, és csak pár óráig-napig vagytok akár egy légtérben. A dolgot nem tudom teljesen megfejteni, de létezik és működik – néha elég a közösségként viselkedéshez annyi, hogy ugyanazon a sáros placcon csapatjátok ugyanannak a zenekarnak a zenéjére – és valami kialakul, ami túlnő azon a két órán.