2010. 11. 07.
Négy nap vajúdás, húsz perc szülésélmény
Nyár volt, kánikula, lassan teltek a napok. Egyre közelebb kerültünk ahhoz a dátumhoz, a kiírt napomhoz, amihez sose gondoltam, hogy eljutok. Nem csak én voltam ezzel így, az orvosom annyira biztos volt benne, hogy megszülök a 38. hétig, hogy még a veszélyeztetett terhességi papíromat sem volt hajlandó előre kitölteni a terminusig. Nem hibáztatom, a jelek meggyőzőek voltak, korai összehúzódások, méhszáj kinyílva két centire, kevés magzatvíz, korábban egy 34. és egy 37. heti szülés. De hát orvos és terhes nő tervez, vagy legalábbis számít valamire, az égiek meg döntenek. Teljesen hihetetlen érzés volt megélni, hogy amivel hetek óta viccelődtünk, az lassan valósággá válik, és tényleg indított szülésem lesz. Már a 32. hét környékén mondott valamit az orvos, hogy a második, gyógyszert is igénylő cukorbetegség miatt a helyi protokoll szerint a 38. hét után szóba kerül az indítás, de ezen akkor még a férjemmel és orvosommal együtt jót nevettünk. Talán nevetett a baba is a hasamban, és ő nevethetett igazán, mert tudta, hogy ő ugyan ki nem jön magától.
szülés