24. oldal - Bezzeganya

Emlékeztek, Dennis, a komisz című film Wilson bácsijára? Sokszor jut eszembe az Öreg bosszús, morcos, kissé kétségbeesett arca és nézése, amikor meghallja a hangos, eleven, ám mégis ártatlan, szerethető kisgyermek Dennis közeledtét. Valahogy így képzelem el a felső szomszédunk arcát is, mikor hazaérkezünk három kis Dennisünkkel a játszótérről, nyaralásból, óvodából.

Egy válás utáni új kapcsolatban előbb-utóbb felmerülhet a kérdés: akarunk-e közös gyereket?

Egy szomorú esemény az apropója a posztomnak. Nem az esemény miatt, sokkal inkább a tanulságok miatt érdemes beszélgessünk.

Ezt a hetet egy az egyben azzal töltöttük, hogy újratanuljuk, hogy milyen egy újszülöttel egy légtérben élni, hogy lehet róla a leghatékonyabban gondoskodni.

Most, hogy Salty megszült, indítunk egy újabb terhesnaplót. Polli korábbi szüléstörténetét már olvashattátok a Bezzeganyán, sőt, akkor a könyvbe is bekerült. Újabb terhességének történetét fogadjátok szeretettel, terveink szerint ő is  hetente fog jelentkezni.

Minden többedik gyerekkel várandós nő hallotta már legalább egyszer, hogy a második-harmadik szülés mennyivel könnyebb az elsőnél. Mennyivel rövidebb és kevésbé fájdalmas a vajúdás, mennyivel gyorsabban a kezünkben tarthatjuk az újszülöttet – hiszen a testünk már tudja, hogy mi a feladat, van tapasztalata, már kihordott egy gyereket.

Elmegyek a házad előtt, megállok és elmerengek egy pillanatra.

MeTa nemrég írt egy elgondolkodtató cikket a családi munkamegosztásról, illetve inkább a munka-magánélet családra értelmezett egyensúlyáról. Felmerült a kérdés, visszasírjuk-e az egykeresős modellt, meg lehet-e élni két részmunkaidőnyi keresetből, vagy ki kéne találni valami mást.

Évtizedekkel ezelőtt sem számított ritkaságnak, de manapság különösen gyakori, hogy fiatal párok a szüleiktől sokszáz kilométer távolságra élnek és itt adják a fejüket családalapításra is.

Mivel Nanta kis nyári szünetet tart, kénytelenek vagyok velem beérni ma. De fog jönni - ígérete szerint már a nyáron, csak most igen sűrű az élet.

Ahogy azt már olvashattátok, időközben megszületett a legkisebb ugrifüles, így ez az írásom lesz az első, amivel megnyitom a babanaplót.

Ezt a kérdést tettük fel Facebookon, és bár korábbi kutatások szerint sok baba még fél évig sem kap anyatejet (és közülük is jó páran már pótlással), olvasóink sokkal hosszabb időszakokról számoltak be.

Az első gyerekünket még éppen huszonévesen szültem. A terhességem némi pecsételő barnázgatást leszámítva a 7-8. hét környékén - amitől persze halálra rémültem, de Magne B6-tal elmúlt - problémamentes volt. Úgy döntöttem, hogy nem szimpi nekem a hálapénzes rendszer, meg különben is, teljesen kulturált szakrendelőhöz tartoztunk, úgyhogy első körben elkezdtem sima állami terhesgondozásra járni.

Mai posztunkat a szerző bevallottan vitaindítónak szánta - nyilván lesz is vita belőle. De mielőtt embert ölnénk szóban, vagy tömegverekedés indulna, osszátok meg a tapasztalatokat inkább. Mert a posztoló valahogy megélte a saját vajúdását és császárjait, és ebből levont egyfajta következtetést. Eközben például a Császárvonal összegyűjtött tapasztalatai alapján azt is tudjuk már, hogy a szülésekhez hasonlóan a császárok is különbözőek - nem mindegy, mikor, kinél, miért és hogyan. Ti hogy éltétek meg, és miket hallottatok eddig azoktól, akik a környezetetekben császárral szültek?

Egyet anyának, egyet apának, egyet a hazának! - Jut eszembe az ausztrál szlogen, miközben hetek óta azon morfondírozok, vállaljunk-e negyedik babát, vagy itt a vége, álljunk le és örüljünk a már meglévő három, egészséges, gyönyörű, számunkra tökéletes gyermekünknek.

Tegnap éjjel, pár perccel éjfél előtt 3390 grammal és 49 cm-rel megszületett a kisebbik lányom, Janka.

Péntek reggel, ülök a csendes konyhában. Későn keltem. Hatkor. Éppcsak elkészült a kávém, alig lettem indulásra kész állapotban, máris hallom, hogy PiciLány ébren van. Lemondóan lezuttyantam a konyhai székre és megöleltem a kávémat. Írnom kéne. Nemhogy egy sort nem írtam le, de még gondolat sincs a fejemben. Ritka. Mindig írok. Legalábbis a fejemben. Ha nem ezt a naplót, akkor csak úgy egy sztorit, ami általában el is száll a levegőben. Imádok írni. Szórakoztat. Nem is tudom kikapcsolni az agyam. Ha nem gondoltak cikáznak benne, akkor tennivalók és ha az sem, akkor dalok.

39. hét

A Cadenshae oldalon szüléstörténeteket gyűjtenek, hasonlóképpen a Bezzeganyához. Tapasztalatuk szerint nincs két egyforma – ezt mi is alátámaszthatjuk a saját tapasztalataink alapján. Van, aki 45 perc alatt megszül, másnak 55 óra se elég. Vannak simán lefutó és komplikált szülések, első vagy hatodik babák.  A sztorikból egy számszerűsített felmérés született, amelyben 600 szüléstörténetet elemeztek ki, 600 anyát kérdeztek meg. Bár az egyéni különbségek nagyok, arra jutottak, hogy az első szülő nők szenvedik meg a leginkább, mivel több, mint 48 százalékuk 12 vagy annál is több órát vajúdik, mielőtt a kitolási szakaszhoz ér.

Mindenekelőtt: nagyon köszönöm azoknak, akik mostanában posztot, szüléstörténetet küldtek. Mivel jó volna, ha a blog nem változna át „nagymami emlékei és morfondírozásai” verzióvá, ismét szeretném kérni, hogy küldjetek kórháztesztet, szüléstörténetet, vagy olyasmit, ami a blog témájába beleillik. Előre is mindenki örök hálája, aki majd olvasni fogja – meg az enyém is.

Veronában van egy ház, rajta egy erkély, amin és ami alatt milliók fotózkodnak. Mert ugye ez volt Júlia háza, ahol az erkélyjelenet….a dolog hitelessége nem igazán állja ki a tudományos utánajárás próbáját, mégis milliók keresik fel, mert mégis megragadja őket a történet szelleme.

Sosem gondoltam volna, hogy a várt és tervezett gyerekünk, ott akkor, egy igen terhes időszak elején végre megfogan. És sosem gondoltam volna, hogy nagyon kevés szépet fogok találni a várandósságomban. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul leszek, ennyire rosszul viselem majd, ennyire el lehet fáradni, ennyire tud fájni valami, ami még sosem fájt, és még jobban az, amivel eddig is volt problémám.

A nyári szünet rögtön kínlódással indult.

38. hét

A felnőttek nagy részének van olyan kisgyerekkori emléke, amiben meglepve tapasztalták, hogy máskor mosolygós-barátságos anyjukat mennyire ki lehet borítani pár egyszerű cselekedettel. Orrpiszkálás, murvakő-nyalogatás, a pelenka tartalmának közelebbi vizsgálata, meg hasonlóak. Többen is mondták már, hogy bár elmúltak huszonöt, negyvenöt- vagy akár hatvanévesek, de a „fúúúúj, undorító, nemszabaaaad” mondat a mai napig anyjuk hangján visszhangzik a fejükben, és elég élénken fel tudják idézni a megfelelő arckifejezést is hozzá.

Na, Na, egyébként spoiler alert: senki nem találta el a dátumot a babavárón! Szóval ezen a szép szombaton, Férj éppen úton haza Bécsből, mikor kapta a szomorú hírt, hogy a nagymamája meghalt. Én épp az IKEA-t róttam és anyám szörnyülködött, hogy miért nem lifttel megyünk.

Követted már okostelefonon a Pál utcai fiúkat? Láttál már élőben római ceremóniát? Jártál hajdani rockzenészek nyomában egy külső budapesti kerületben? Vagy megtudnál mindent a lovakról lóőrültek társaságában az Állatorvosi Egyetemen? A Múzeumok Éjszakájával megint csak egy baj lesz idén: ennyi programra képtelenség eljutni egy éjjelen.

A gyerekek 25 százaléka számol be rendszeresen, legalább havi gyakorisággal fejfájásról egy új hazai kutatásban megkérdezett szülők szerint[1]. Az online oktatás pedig még gyakoribbá tette a problémát csaknem minden tizedik gyermeknél. A felnőttek számára nem mindig egyértelmű, hogy gyermeküknek fáj a feje, hiszen a tünetek sokszor szinte láthatatlanok. A kezeletlen migrénes fejfájás viszont hosszú távon levertséget, állandó fáradtságot okozhat és akár a tanulmányi eredmények romlásához is vezethet[2]. A szülők 78 százaléka szerencsére komolyan veszi a fiatalok panaszát.

Kispanda terhességének harmadik, befejező része - már csak a szüléstörténet van hátra vasárnapra. Aki lemaradt az első két trimeszterről, itt és itt olvashatja őket.