24. oldal - Bezzeganya

Bevallom, mindig elgondolkodtam azon, mások mennyire könnyedén tudnak mindenféle „idomítós” módszerrel sikert elérni a gyerekeiknél. Aztán persze láthattam évek múlva, hogy ezek bizony elég múlékony sikereknek bizonyultak, és ha vicces játék nem kapcsolódott hozzá, akár kellemetlen emlékké válhattak.

Véget ért a farsangi időszak. Anna-Ádám sulijában egy nagyon klassz délutáni program volt, melynek a csúcspontját az osztálykaraoke és a diszkó jelentette. Anna kitalálta, hogy kalóz lesz. Mondtam is neki, hogy annyira örülök, hogy minden évben ki tudom élni a kreativitásomat, hogy az otthon lévő cuccokból összehozzam az általa óhajtott jelmezt! Mondjuk a végén magam is meglepődöm, hogy egész jókat sikerül kreálni.

Kevésbé mozgalmas napokon vagyunk túl, de izgalmakból most sem volt hiány. A hét elején jó hírek érkeztek a múltkor említett forgalmas csomópont átépítése kapcsán, pedig vasárnap estére már kezdtem beletörődni, hogy a megduplázódott kocsikázási idő miatt kénytelen leszek itthon tartani a Nagyot.

17. hét

A szülés évszázadokig a legtöbb kultúrában női tabu és női körben lebonyolított aktus volt, sőt, rengeteg babona kapcsolódott ahhoz, miért ne legyenek férfiak a szülő nő közvetlen közelében. Férfiak sem profi segítő, se családtag szerepben nem jelentek meg, bár nyilván az otthoni szüléseknél nem lehettek nagyon távol, ahogy a nagyobb gyermekek sem. Ahogy a szülés helyszíne fokozatosan egy egészségügyi intézmény lett-  kórház, klinika, szülőotthon – úgy kezdték el „uralni” a férfi orvosok a folyamatot. Épp ezt ellentételezve jelentek meg az apák – civil segítőként, érzelmi támogatást, fizikai támogatást nyújtva, alig pár évtizede.

Nem gondolom, hogy akármelyik szülő ne lenne érintett így vagy úgy a gyermek életútja során a kortársaktól, közösségekben elkövetett bántalmazás bármilyen formájában. Sajnos úgy tűnik, az a tendencia, hogy egyre kevésbé kerülhetjük ki az ilyen szituációkat, amik leginkább az iskoláskorra jellemzőek.

A kórház neve: Mohácsi Kórház

Sziasztok, első könyvajánlóm nem másról szólna,mint Kim John Payne - Melegszívű fegyelmezés című könyvéről, amit nem más mint Dr. Vekerdy Tamás és Dr. Kádár Annamária is szívből ajánl.

Mit tennél, ha egyébként kedves és értelmes pár éves gyermeked azzal állna elő, hogy te és párod nagyon kedves emberek vagytok, nagyon kedvel is titeket, de mivel mégse ti vagytok a valódi szülei, engednétek el őt végre az „övéihez”, mivel itt idegenül érzi magát?

A gyerekek megnőnek, és mi, szülők sok esetben ezt nehezen vesszük tudomásul. Hogy ezeken az embert próbáló helyzeteken túllendüljünk, kezdjük mondjuk azzal, hogy az első igazi randevúját nem szúrjuk el. Például aggódással, bizalmatlansággal, túlellenőrzéssel, szigorral, és igen, az összehasonlításokkal. Bár tudom, utóbbiak óhatatlanul jönnek, hiszen mi is voltunk fiatalok, csak akkoriban még lehetett lakáskulccsal a nyakunkban mászkálni, háborítatlanul végig lehetett sétálni a körúton akár éjfélkor is, illetve az örökérvényű - nem gyorsuló – érv, hogy akkor még minden sokkal lassabb volt. Szerintem a gyerekeink is tudják, annyit mondogatjuk nekik. Hosszabb volt a plátói periódus, amikor csak kiszemelt lány vagy fiú volt (meg), de a megközelítése, a bemutatkozás még váratott magára. Csak a tavasz bizsergette fázós cipőinkben táncolni vágyó talpainkat, gondolatban keringőztünk a nagy Ő-vel és hagytuk, hogy az idő nekünk dolgozzon.

Még az első mondatot sem írtam le, de amint átfutottam a héten körmölt jegyzeteimet, már éreztem, hogy ez egy hosszú poszt lesz. Mozgalmas napokon vagyunk túl, de a legfontosabb történés rögtön hétfőre esett: A Kicsi hét hónapos lett!

Sűrűbb, de jobb hetünk volt, mint a múlt heti. A munkában a szokásos hajtás volt, de végre nem az a feszített tempó, ami eddig. Kicsit próbáltam utolérni magam, ami hellyel-közzel sikerült is.

A babák bármikor (tényleg, BÁRMIKOR) dönthetnek úgy, hogy az eddig őket óvó anyaméhből kikéredzkednek a világra. Mivel a világ játékszabályaival nem igazán vannak még tisztában, ezért nincsenek számukra „tabu” helyek, ahol nem lehet kérem megszületni…ha ők indulnak, akkor jönnek, legyen a helyszín a bevásárlóközpont parkolója, utasszállító repülőgép, kisteherautó a semmi közepén. Vagy a kórház adminisztrációs szobája, ahol a kismama ráérősen a papírokat töltögetné még ki.

Ugye, hogy nem is annyira könnyű nevet adni valakinek, akit még nem is ismerünk? Milyen szempontok alapján választunk utónevet gyermekünknek?

A kórház neve: PTE Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika

Azt olvastam, hogy minket szendvicsnek hívnak. Középkorúak vagyunk, növekedő gyerekekkel és idősödő szüleinkkel, és a munka, háztartás mellett ezen a további két ponton is helyt kell állnunk, azaz sok esetben a gyerekeink mellett a szüleink gondozása, ellátása is ránk hárul.

Egy korábbi posztban említettem, hogy legkisebb lányom továbbtanulásával akadt némi nehézség. Nyilván én is benne vagyok a folyamatban, ami idáig gyűrűzött, és biztosan lehetett volna másképp, jobban csinálni, de az önmarcangolással eddig sem jutottam semmire, most már a tűzoltásra kell koncentrálnom.

Ezen a héten megújult lendülettel vetettem vele magam a múlt héten hanyagolt dolgainkba. Túlságosan nem erőltettem meg magam, de azért szakítottam időt arra is, hogy legalább a házi disznóól egy részét felszámoljam és a fürdőszobát lassan teljesen beterítő szennyeskupacot is kimossam.

15. hét

Kedden menetrendszerűen megint hasfájásra ébredtem, de most már nem enyhe, tompa, folyamatos fájás volt, hanem az az igazi hullámszerűen erősödő, aztán lecsendesülő, rövid fájás. Na, ez már gyanús volt, de végre valami, amiről tudom mit jelent!

Petya egészségileg teljesen rendben van. Voltunk pár szokásos kontrollon. Szerintem a kardiológus doktor néni életében először készített szívultrahangot ÜLŐ gyereknek! Az ily módon készülő EKG teljesen normálisnak számít, muszáj volt valami extrát kitalálnunk… Merthogy lefektetni a vizsgálóasztalra nem lehet – nem engedi.

Kórházteszt sorozatunkban most a Szent János Kórházban szerzett tapasztalatokat olvashatjátok.

Legkisebb lányom nyolcadikos, így benne vagyok néhány középiskolai felvételis csoportban, ahol sok olyan téma is előkerül, ami nem csak a felvételizőknek és családjuknak lehet érdekes. Az egyik ilyen, amivel találkoztam, az a „gimiben tanuljon a gyerek vagy szakiskolában” kérdéskör. Nálunk sajnos a lázadó kamaszom nem igazán hagyott lehetőséget ennek eldöntésére (rossz bizonyítvány, gyenge felvételi – erről később még írok, ha érdekel valakit). Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok erről.

70 éve kezdődtek Pöttyös Panni kalandjai, és bár ennyi idő alatt sok minden változott, Pöttyös Panni történetei a mai gyerekeknek is legalább annyira kedvesek, mint édesanyjuknak vagy nagymamájuknak annak idején. A Pöttyös Panni könyveket gondozó Móra Könyviadó tavaly – a kultikus könyvsorozathoz kapcsolódóan – országos gyerekrajzpályázatot hirdetett, amelyre közel 800 munka érkezett be. A legjobb alkotásokat most a Deák17 Galériában csodálhatjuk meg.

Az eheti posztot nem fogom hosszú lére ereszteni, annyira nem csináltam semmit az elmúlt napokban, hogy már-már nekem kínos a dolog.

14. hét

Ahogy az utolsó naplóbejegyzés végén említettem, a 39. hét kedd délutánján bementem a kórházba.

Tágabb családunkban hallottam először ezeket. A pizsis nap régi dolog, magyarázni se nagyon kell, az olyan nap, amikor valamiért az egész család (nagyobb gyerekek esetében esetleg egy része) úgy dönt, hogy egész nap otthon és pizsiben marad, maradékot eszik, ágyból filmet néz (és teleszórja a lepedőt popcornnal meg csipszdarabokkal), esetleg könyvet olvas, rajzol, alszik meg bámul ki az ablakon.

A kórház neve: PTE Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika