Ez hihetetlen – Harminc éve sértetlen a modern múmia, amelyen az ókori egyiptomi technikát tesztelték

A fáraók korából származó leletek lenyűgöző épségben maradtak ránk, ám maguk az egyiptomiak szinte semmilyen írásos útmutatót nem hagytak hátra a tartósítás, a mumifikálás mikéntjéről. A régészek jobb híján kénytelenek voltak maguk is szerszámot ragadni.

Rejtélyek a balzsamozó műhelyből: a mumifikálás gyakorlati próbatétele

1994-ben Bob Brier egyiptológus és Ronn Wade anatómus elhatározták, hogy nem állatokon, hanem egy igazi emberi testen próbálják ki az ókori technikát. Kiválasztottak egy tudománynak felajánlott, szívrohamban elhunyt, 76 éves férfi testét, akit az eljárás során csak „E. M. Balm” néven említettek, és hozzáláttak a munkához.

Az első komoly kihívást az agy eltávolítása jelentette. A történelmi források szerint az egyiptomiak egy kampós fémpálcát dugtak fel az elhunyt orrába, a részletekről viszont hallgattak. A kutatók orvostudományi egyetemi anatómiai torzókon gyakorolva jöttek rá a nyitjára: a lágy agyszövetet nem lehetett egyszerűen kikaparni, ezért vizet fecskendeztek az orrüregbe, majd a pálcával addig kavarták a belső részeket, amíg az pépes állagúvá nem vált, és egyszerűen kifolyt.

Szikék, fűszerek és a bürokratikus hercehurca

A mumifikálás valódi folyamata 1994 májusában vette kezdetét. A kutatók fáraókori eszközök másolatait, obszidián- és rézpengéket használtak – bár az utóbbiakat hamar félretették, mert alkalmatlannak bizonyultak a hús átvágására. A testen egy alig kilenc centiméteres vágást ejtettek a hason, ezen keresztül szedték ki a belső szerveket, például a lépet, a májat és a tüdőt. Ez utóbbiakat vakon, a szűk nyíláson át kellett lefejteniük a szívről, ami komoly technikai bravúrt igényelt. A szívet a helyén hagyták, hűen az ókori hitvilághoz, miszerint az az értelem és az érzelmek központja.

A belső üregeket pálmaborral és mirhával tisztították meg, a koponyát tömjénnel tömítették, ami elpusztította a baktériumokat és elnyomta a kellemetlen szagokat. A kiszedett szerveket és a testet ezután natronba, vagyis szódabikarbóna és só természetes keverékébe ágyazták. Brier több száz kilónyit ásott ki ebből az anyagból Egyiptomban, és elmondása szerint a fehér por áthozatala a New York-i vámon izgalmasabb volt, mint maga a tudományos munka.

Amikor a holttest életre kelti a múltat

A testet egy kifejezetten széles, korabeli mintára készült faasztalon helyezték el, és Wade egykori irodájában 40 Celsius-fokos hőséget, valamint folyamatos páramentesítést biztosítottak, hogy utánozzák az egyiptomi klímát. Öt hét elteltével a natron barna, kemény kérget képezett a test körül a felszívott nedvességtől.

Amikor a kutatók feltörték a kérget, megdöbbentő látvány fogadta őket: a bőr összezsugorodott, az ajkak visszahúzódtak a fogakról, az elhunyt vonásai pedig kísértetiesen hasonlítani kezdtek II. Ramszesz múmiájára. Ez bizonyította, hogy a fáraók jellegzetes, jól ismert külseje nem az évezredes időjárás, hanem a közvetlen balzsamozási eljárás eredménye. A test tömege a dehidratáció során 85 kilóról mindössze 35 kilóra csökkent. A szervek szintén apróra zsugorodtak, ami választ adott arra a régi kérdésre is, hogyan fértek be a hatalmas belső szervek a szűk nyakú kanópuszedényekbe.

A kiszáradt tetemet lótusz-, cédrus- és pálmaolajjal masszírozták át, hogy az ízületek visszanyerjék rugalmasságukat, majd lépésről lépésre lenvászon fáslikba tekerték, a rétegek közé pedig varázserejű amuletteket és papiruszokat rejtettek. A kísérleti múmia immár harminc éve pihen egy marylandi fémkoporsóban, szobahőmérsékleten, és az ellenőrzések szerint semmilyen bomlásnak vagy rothadásnak nincs nyoma.

A projekt ugyan kiváltott etikai vitákat a szakmában, de pontos választ adott a korabeli technikai kérdésekre, köztük arra is, miért kellettek a négylábnyi széles (1,2 méter) balzsamozóasztalok: egyszerűen azért, hogy megtartsák a test alá és fölé halmozott, hatalmas mennyiségű nátront.

Nézd meg a videót is az 1994-es kísérletről:

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: