280. oldal - Bezzeganya

Laktózérzékenység

Előzmény:

Ősz van. A naptár alapján legalábbis. A hőérzetem szerint, ahogy ezt az okos meteorológusok szokták mondani, inkább nyár vége van még. A hálószobánkban per pillanat már csak 25 fokot mutat a hőmérő, de nappal még 32 fok volt. Nagyon furcsa idő van, napközben nyáriasan meleg, de ahogy lemegy a nap, elkezd lehűlni, a nyitott ablakok mellett aludva érzem, hajnalban kifejezetten hideg levegő jön be.

A Bezzeganya szüléstörténet sorozatában ma Csilla meséli el, hogyan élte meg a szülést. A történetet még a teherbe esése előtti időszaktól kezdi, különös hangsúlyt fektetve a párja szerepére a terhességben és a szülőszobán egyaránt. Csilla a gátmetszést és a szülés utáni varrást egyáltalán nem tartja kibírhatatlannak: szerinte aki érzéstelenítést kér ezekhez, az nem volt felkészülve a szülésre.

Már a múlt heti Megasztár-döntő végén kétségeim támadtak a zsűri döntését illetően (ti. a nézők szavazatai alapján az utolsó két helyen álló versenyző közül a zsűri dönti el, hogy ki jut tovább, és ki esik ki.), amikor a tizenegy éves Patai Annát választották, és így ő folytathatta a versenyt.

Münchhausen a fényképezőgéppel.

Többször felmerült már, hogy legyen szó arról is, mit lehet a gyereknek tízóraira csomagolni, mi kerüljön a szendvicsre, kenyérre. Ezzel kapcsolatban már korábban esett szó szendvicskrémekről, különféle házi készítésű tejtermékekről, így most részletesen nem ezekről írnék, bár a poszt végén említés szintjén azért kitérek rájuk.

Egy kedves londoni olvasónk, MissMiisz megszervezte, hogy az angliai (London környéki) magyarok is tudjanak hazaküldeni segélycsomagot a rászorulóknak.

Imi szeptembertől óvodás lett. Zöld békás ovis táskája van, és szívecske a jele. Az oviban saját polcot kapott a váltócipőjének, váltóruhájának, fogkeféjének és a többi holmijának. A kis bögréjére felírták a nevét.

Új sorozatunkban, a lombiknaplóban Virgili számol be hétről hétre arról, hogyan derült ki, hogy természetes úton nem lehet gyerekük, és miken mentek keresztül, amíg eljutottak a lombik-kezelésekig.

A szerző azt veti fel, hogy a gyerekszámot vegyék figyelembe a szavazásoknál (arányos érdekképviselet), tehát ahol több gyerek van, ott többet érjen a felnőtt szavazata. Szerinte enélkül a gyerekek érdeke nem érvényesül. Egyetértesz ezzel?

Úgy tűnik, sokan találják problémásnak a családi-társadalmi hierarchia jelenlegi helyzetét, különösen a gyerek helyét a rangsorban. Egy rakás könyv foglalkozik azzal, miért rossz az, ha a gyerek látszólag egyenrangú velünk, illetve egyértelműen ő parancsol a felnőttnek, más könyvek pedig mindenféle módszertant is ajánlanak a senkinek sem jó helyzet leküzdésére. Itt van mindjárt kettő, Michael Winterhofftól a Miért válnak zsarnokká a gyerekeink, avagy a gyerekkor elrablása, és az amerikai Beth A. Grosshans Ki az úr a háznál? című könyve. Előrebocsátom, csak társadalmi szinten érzékelem magam a jelenséget. Bár volt már arra példa, amikor a család egyik tagja megjegyezte, hogy már megint a nyúl viszi a puskát, én magam nem tartottam tragikusnak, ha „a gyerek dönt” jelenség megmarad azon a szinten, hogy mennyit kér a tányérjába, vagy ő akarja kiválasztani, melyik cipőben indul iskolába.

14. hét Az Angliában lakó magyarok, így én is, szeretik kigúnyolni a helyiek hidegtűrését, hogy az angolok gyakran tíz fok alatt is ingujjban sétálnak az utcán. Ezen belül az ott élő honfitárs kismamák szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy az angolok alulöltöztetik a gyerekeiket, jó pár réteggel kevesebbet adnak rájuk, mint egy Magyarországon élő magyar kismama tenné ugyanolyan időben. (Úgy könnyű 30 évesen ingben mászkálni a  jeges szélben, ha a nulladik születésnapodon kezdted az edzést.)

Erre a hétvégére nem volt könnyű programokat találnom, a legtöbb helyen az 56-os forradalomról szólnak az események, ami gondolom, a gyerekeket cseppet sem érdekli, egy egész napos kimozdulás keretében pláne nem. Legelsőként ajánlanám – mivel csak haza húz a szívem – Tatán a tatai vár, az Öreg-tó és az Esterházy-kastély környezetében zajló „Öreg-tavi nagy halászat” néven futó programot, ami péntektől vasárnapig tart. A fő attrakció az országban egyedülálló, 400 méteres húzóhálóval történő, az egész napot betöltő látványhalászat. A tómederben felállítanak egy nádból készült halászkunyhót, azt kizárólag e vidék halászai használták. Emellett számos program várja az ide látogatókat a helyszínen, többek között halvásár, halspecialitások, kézművesvásár.

27. hét

A tanítás idén hét közepén kezdődött, ennek nagyon örültem, mert így egy lightos, szoktatós héttel kezdtük iskolai pályafutásunkat. A többes szám jelen esetben nem negédeskedő, rossz szokás, hanem én magam is azt érzem, hogy én is megmérettetek, és folyamatosan megoldandó feladatok elé vagyok állítva. Az utolsó szabad napokban kivágjuk a betűtáskához a betűket, a szám-és jelkártyákat, cipős dobozba összekészítjük a rajz- (amin nagyon röhögök, az iskola „nem borulós vizes tálkát” kér a rajz holmihoz – szerintetek van olyan vizestál, amit egy csapat elsős nem borít ki?) és a technikacsomagokat, a füzeteket bekötjük, felcímkézzük.

Hát elszívták Bébé utolsó Memphisét, és ezzel vége lett. Áh, lópikulát. Nyasgem, én most kezdtem bele hatodjára kb. Szóval Elefes. Aki nem tudja, miről beszélek, ne adja fel. Mondjuk, a téma, ahhoz képest, hogy katonai alreál, ahhoz képest, hogy 1923-tól indul a visszaemlékezés, ahhoz képest, hogy mennyire más volt minden, ma is jelen van. Minden sora. (Hogy Edina szavaival fogalmazzam meg a kérdést: hogy lehet más, ami mégisugyanaz?).

A sok rapid adómódosítás nehezen követhető mostanság. Mégis, valakik valahol mintha hirtelen úgy látták volna, a pénzt kereső és adózó, gyerekes állampolgárnak mehetne jobban is, bár az ilyesmiket általában inkább hárítani szokták mostanság, hogy ugye válság van.

Az én agyamban állandóan kattog a motor: mi lesz, ha nem alszik, ha bepisil, ha továbbra sem kakál napokig, stb. Nagyon zavaró, hogy semmi hatással nem vagyok a gyerekem napjaira. Azt sem tudom, hogyan kéne programozni a délutánokat: ha felvettem a gyereket az oviból és elmegyünk vásárolni vagy ügyintézni, az a jobb, (legalább két órás program: vissza a városba ugye!) vagy, ha hazaviszem, és otthon hagyom mamának, én meg elhúzok. Egyik nap kérdeztem Edinát jön-e velem vásárolni: először lelkes volt, már majdnem elindultunk, majd meggondolta magát, és otthon akart maradni. Nem fogom erőszakkal beültetni a kocsiba, csak hogy együtt legyünk! Ezzel szemben olyan is volt, hogy ébredés után közölte:

Részletes segédlet, hogy könnyebben menjen a REGISZTRÁCIÓ

…Hajnali fél három. Megébredek. Hallgatom az éjszaka neszeit, a békés szuszogást. Hallom, érzem, ahogy elkezd mocorogni. Már megint addig „hernyózott”, míg a kis fejét a vállgödrömbe fúrta.

Eltelt a második hét is. Naponta mesélték lelkesen, mi történt, kedden egész délután azon kacarásztam, hogy a kedvesen visszafogott gondozóját a fiam Cica néninek hívja, aki ezt békésen elviseli.

A velem egyidős mamut és a nálam is idősebb dinókorú olvasó még emlékezhet Kirstie Allie-re abban a bizonyos jelenetben, mikor a Nicsak, ki beszél című remekben a szülés után először tárja szét a tükör előtt a pongyolát... Hasonló „élményben” talán többeknek volt részünk, mikor kárfelmérést végeztünk a kilenc hónap lejártával. Igaz, múltbéli vitáink során többször kiderült, hogy mit sem számít egy nő alakja, plusz kilói vagy akár a mínuszok, a lényeg a kisugárzás, meg hogy szeresd a tested es fogadd el önmagad… Bár én magam is vallom, hogy a nagy büdös boldogság mérlegén ezek a tételek rengeteget nyomnak, de személyes tapasztalatom szerint akadnak olyan nők is, akiknek az ideális testsúly és külső is meglehetősen odavág a mérlegre. (Most nem térnék ki a valóban beteges és irreális testképre hajtó nőkre, hiszen ők egy külön kategória, ahol a kérdés már bőven meghaladja a mérleg és a BMI problematikáját, és ez a poszt nem róluk szól). Egy szó, mint száz, ha nem érdekel, mennyit híztál, vagy abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy különösebb erőlködés nélkül, viszonylag gyorsan visszanyerted az alakod, akkor ne is vesztegesd az időd tovább ennél a posztnál. A többieknek talán segíthetek átlátni, hogy mi is a helyzet és mit lehet reálisan elvárni a testünktől, valamint milyen proaktív lépéseket lehet tenni a visszarendeződés folyamán. „Az emberi szervezet a stresszre mindig ugyanazokkal a fiziológiás folyamatokkal válaszol, de ennek mértéke, sebessége, egyéb folyamatokra való hatása egyénenként nagyon eltérő lehet.” Az idézetet az egyik edzői tankönyvemből vettem, ahol természetesen a sportról és az annak következtében létrejövő adaptációról van szó, ám a mondat tökéletesen értelmezhető a terhesség kontextusában is. A terhesség ugyanis MEGTERHELI a szervezetet, kilenc hónapon át fokozatosan, egyre nagyobb mértékben, bizonyos értelemben ez egyfajta stresszhelyzet, amire a test különböző válaszokkal reagál. Ilyen válasz például a megnövekedett vérmennyiség, az ennek következtében fellépő magasabb vérnyomás, magasabb nyugalmi pulzus vagy a cukorszint-szabályozás megborulása és sorolhatnánk a végtelenségig.

Amikor az orvos felteszi a kérdést: nos, LL, mik a tervei, hirtelen teljes bizonyossággal tudom, hogy meg szeretném tartani a babát.

Biztos láttatok már kisgyereket homokvár felett. Általában valami nagyon lelkes arckifejezés, mondhatni őszinte öröm ül az arcán. Vagy azért, mert ő építette és büszke rá, vagy tökmindegy ki építette (akár ő is lehetett), de a következő pillanatban keményen odalép a lábával, és földöntúli lelkendezéssel széttapossa az egészet. Gyerekbuli. Egy kicsit több gyerekkel, mint kéne, de erre túl későn jössz rá. Egyszer csak úgy érzed, mind egyszerre rohan, ordít, csapkod ajtót, hajigálózik legóval, zsírkrétával, építőkockával, valami leborul, kiömlik, elrepül, ripityára törik.

Közkívánatra megnyitjuk ezt a posztot, ahol javaslatokat tehettek az oldal működésével, kinézetével kapcsolatban. A kívánságokat figyelembe fogjuk venni, és az illetékesnek továbbítjuk.

Amikor elolvastam baudolinA posztját, akkor egyből egy olyan film jutott eszembe, amiről szerintem érdemes írni – nekem sokat jelentett. Persze az első gondolat után egyből el is bizonytalanodtam, mert az az ember vagyok, aki szereti, ha sokkolják, aki nem azért olvas, vagy néz filmet, hogy kikapcsolódjon, hanem valami pörögjön az agyában folyamatosan. Lehet arról vitatkozni, hogy ez jó vagy sem, de én ilyen lettem. Hogy miért pont ez a film jutott eszembe az ÁÁ-ra? Múltkor itt vitatkozott mindenki, hogy hogyan óvhatjuk meg a gyereket a drogtól, alkalmi szextől, vagy hogyan lehet kezelni ezeket. Ez talán szolgálhat példaként, de bizonyára mindenkinek mást jelent. Mikor a poszt írása előtt újra akartam nézni a filmet, nem találtam a DVD-t. Aztán eszembe jutott, hogy az egyik barátom kölcsönkérte, hogy megmutassa a tizenéves húgának, mert szerinte minden tinédzsernek meg kellene nézni… Kölykök (Kids) rendezte: Larry Clark A történet lecsúszott, New York-i tizenévesek egy napjáról szól. Mindenki drogozik, iszik, és azzal szexel, aki éppen kapható rá. Családi kötelékek nincsenek, vagy már nagyon régen megromlott minden a felek között. Minden az élvezetről szól, nincs felelősség, nincsenek határok, nincsenek korlátok, senki nem tanította meg nekik. Telly számára (aki a haverjaival tölti mindent percét) az a legnagyobb kihívás, hogy minél több lányt tudjon lefektetni. Ettől lesz a barátai szemében a legmenőbb, és a biztonságos szex számára annyit jelent, hogy lehetőség szerint csak szűz lányokat vigyen az ágyába. Eközben zajlik az élet, ahogy minden nap szokott – szex, drog, pia, verekedés –, azonban Jenny, a banda egyik tagja elkíséri a barátnőjét egy szűrővizsgálatra, hogy megtudják, nem kapott-e el valamilyen nemi betegséget, és egyúttal rajta is elvégzik a vizsgálatokat. Jennyről – aki életében csak egy fiúval volt, Tellyvel – kiderül, hogy HIV-pozitív. Egyetlen embertől kaphatta csak el, de vajon meg tud menteni bárkit is? Jenny legalább mindent megtesz, hogy megtalálja a fiút. Ő tudja, hogy tennie kell valamit, hogy mással ez ne történhessen meg. Ugyanakkor azonban folyamatosan vívódik önmagában. Hogy miért pont vele történik ez, amikor ő „vigyázott,” nem adta magát mindenkinek! Miért mentsen meg ő bárkit is, amikor ő „semmit” sem tett a többiekhez képest, amikor nem hibás? Él benne valamiféle vágy, hogy mást még megmenthet. Kérdés azonban, hogy ebben a világban meg lehet-e bármit változtatni, vagy ő is csak sodródik az árral, hiába tudja mit kellene, mit szeretne tenni… Kegyetlen, sokkoló, önmagáért való, hatásvadász vagy csak egy túlpörgetett tanmese ez a film? A való életben, itt Budapesten, a környezetemben ilyen nincs, nem lehet – gondoltam, amikor először huszonévesként láttam. Aztán teltek a napok, és még mindig ott pörögtek a fejemben a kérdések; mitől érzi magát egy tizenéves fiú férfinak? Akkor lesz nő egy tinédzser, ha minden pasi őt akarja? Lehet, hogy nekem csak szerencsém volt, Budapest mégsem New York. De lehet, hogy mégis a család, az iskola, a korlátok – amiket annyira gyűlöl az ember, főleg ebben a korban – segítenek. Nem tudom, hogy én mitől éltem túl a lázadásokat. Nincs receptem arra, hogy lehet erre megtanítani egy gyereket. Tényleg minden tinédzsernek látni kell? Igazi sokkterápia.

Most az eddigieknél kicsit személyesebb leszek, mint eddig. Ehhez a poszthoz az apropót az adta, hogy a héten volt a lányom második születésnapja. Még a Porontyon többször szóba került, hogy milyen szülinapi tortával örvendeztessük meg a kicsiket, így most erről lesz szó. Nálunk a legújabb favorit a csokitorta, de abból is a nagyon csokis fajta, így az egyik kiszemelt recept ez lesz, mert ezt fogom én is elkészíteni a hétvégén az ünnepeltnek. A siker biztos, anyukámnak is ez a torta készült egy hónapja, és nagyon bevált. A következő egy szezonális jellegű, sütőtökös tésztájú sütemény, ami szintén nagyon finom.

Íme, az új otthonunk. Lépjetek be, ismerkedjetek a lehetőségekkel, a rendszerrel, az újdonságokkal, és ami a legfontosabb, vegyétek figyelembe, hogy ez az otthon egyelőre szerkezetkész állapotban van: a falak állnak, a fűtés bevezetve, van víz-gáz-villany, a többit viszont nekünk kell kialakítani. Olyanra, amilyenre szeretnénk.