Terhesnapló: Szülés: Félek. Nem félek. Félek?

Utálok szülni. Ahogy öregszem, el tudom fogadni, amit sok más ember mond: állítják, hogy életük legcsodálatosabb, legfelemelőbb stb. stb. stb. élménye a szülés. Hát nekem nem.

A szülés fáj. Az a legjobb benne, hogy vége van. És az a legrosszabb, hogy a gyerek kijövetele előtt olyan intenzívre sűrűsödnek a fájások, hogy azt alig lehet ép ésszel kibírni. Embertelen. Minden egyes alkalommal akkor fordult meg a fejemben, hogy én nem vagyok normális. Hogy ezt én önként. Mikor tudtam jól előre (az elsőt kivéve persze).

Ó, hogy én már hányszor hallottam azt, hogy akkora mennyei boldogság a babát magamhoz ölelni, hogy azon nyomban el is felejtem az összes kínlódást. Hát nem. A babámnak tényleg örülök, de hogy bármit is elfelejtenék... ezt nem vagyok képes elfelejteni.

Ezért aztán az a fura helyzet áll elő, hogy a kétcsíkos teszt után pár nappal már elkezdek parázni. Meg a családom nőtagjait fárasztani. "Mi újság?" kérdezi a húgom. Majd ő maga teszi hozzá: "Tudom, félsz a szüléstől." Ebből szokott feltűnni, hogy mennyit lamentálhatok a paráimról. Aztán ahogy közeledik a szülés időpontja, egyre többször kap el a hatalmas félelem. Hogy hogy fogom én ezt kibírni, túlélni. Rettegek a fájdalomtól.

És mégis, kivétel nélkül minden alkalommal úgy kerültem be a szülőszobára, hogy már nagyon akartam szülni. Tele lettem bizakodással, elszánással. Örültem, hogy most szülni fogok. Ez nem olyan tudatosan csinált valami. Csak valahogy így lett. Történt. Túlnőtt a félelmen az érzés, hogy itt az idő, és ez most így jó. Nem felejtem el, hogy jönni fog a fájdalmak pokla, csak... nem is tudom. Kellene valami okos dolgot mondani, mitől billenek át, de fogalmam sincs.

Legutóbb valami másként történt a szülés után, mint eddig. Mert mi tagadás, baba ide vagy oda, általában az zakatol a fejemben, hogy na én ezt soha többé, nincs az az égi és földi hatalom, hogy ezt még egyszer végigcsináljam, bőven elég lesz nekem ennyi gyerek. De a harmadiknál azt nyökögtem: na jó, nem bánom, legyen negyedik. (Amit a doki úgy értett, hogy "legyen neve Ervin", de szerencsére azt már jól hallotta, amikor közöltem, hogy szó sincs Ervinről.) Pedig nem volt sétagalopp az a szülés sem. (Mikor a férjem közölte valakivel, hogy "könnyű szülés volt", nagyon csúnyákat gondoltam magamban – holott igazat mondott, ezt annak szokás minősíteni.)

No de ez már történelem. Most meg az van, hogy nem paráztam be. Nem kerülget a szorongás, pedig az ilyentájt már szinte a testőröm. Szeretném megvárni a karácsonyt a családom miatt, addig nem akarok szülni, de utána kész örömmel. Tudom, hogy mocsokul fog fájni, de már most sokkal erősebb bennem az az érzés, hogy nagyon-nagyon szeretném látni a kisfiamat.

AMK