2016. 06. 14.
Nem akartam műtéttel befejezni a vetélésem
Amikor terhes lettem, először úgy gondoltam, hogy fórumokat olvasgatni hülyeség, csak idegelem magam vele, és tök felesleges mindenkinek az aggodalmait végignézni. Aztán úgy alakult, hogy nyugalom ide, nyugalom oda, én is aggódó, majd pánikoló kismama lettem, ráadásul okkal.
Onnantól kezdve, hogy kiderült, hogy nem sok esély van a gyereke(i)m „életre kelésére”, szinte a létező összes kommentet és posztot végigolvastam magyarul és angolul, és szerintem ez is hozzásegített ahhoz, hogy mire szembesülnöm kellett az elkerülhetetlennel, már lelkileg teljesen rendben voltam, nyugalommal viseltem mindent.
Most vált világossá, hogy az internet mekkora adomány azoknak a nőknek, akik egyedül érezhetik magukat a félelmeikkel, és szuper érzés, hogy a nők mekkora együtt érző, összetartó közösséget alkotnak világszerte. Ez általi tiszteletből, és annak reményében, hogy az én történetem is segít valakinek, írom le, ami velem történt, a lehető legrészletesebben. Előre is bocs, ha túl részletes lenne.
Szóval.
Decemberben ami feltűnt, az az, hogy néha elképesztően el tudtam fáradni, pl. takarítás közben, és egyszer-kétszer megszédültem, és nagyon leesett a vérnyomásom. Karácsony környékén a kávét és az alkoholt iszonyú nehezen viseltem, már egy kortytól is szédelegni kezdtem, kivert a hideg és a meleg, leizzadtam. Fura volt.
Egy napon azt álmodtam, hogy megfogom a hasam, és van ott egy zselészerű anyagból egy pukli. Erre nagyon emlékeztem reggel, és kíváncsian vártam.
A nem várt menstruáció idején mellfeszülésem volt, és teljesen olyan görcsök, hogy mindjárt megjön, csak feltűnt, hogy már hat napja késik, és csak nem jön meg. Ilyen már volt korábban, úgyhogy nem is reménykedtem. Egyik este pár pohár fehérbort is megittam, hogy lazuljon a dolog, és induljon végre el, de nem indult. Aztán gondoltam, teszteljünk... és tadamm!
Majdnem leestem a vécéről, amikor január 2-án estefelé, sokadik vizeletből akkora pozitív tesztem lett pár másodperc alatt, hogy kiverte a biztosítékot. Csak néztem... Euforikus állapotba kerültünk, rögtön utána egy étterembe kellett mennünk, ahol jó reggelt köszöntem, annyira meg voltam zavarodva.
Két hétre rá jelentkeztem be először sztk-ba, amit megelőzött egy háromnapos külföldi út, amitől eléggé féltem. A repülőn kimentem vécére, és megijedtem. Volt a papíron egy nagyon halvány barna folt. Eléggé rosszul lettem az ijedségtől, de mire leszálltunk, már nem volt semmi. Két napra rá a hotelben megismétlődött ez, de egyetlen alkalommal, a következő vécére menéskor már megint nem volt semmi.
Az sztk vizsgálaton nem láttak még szívhangot. Azt mondta a doki, hogy a terhesség még nagyon pici, 4-5 hetes, és csak petezsák látszik, benne embriótelep, méreteket nem írt másra, csak a petezsákra, hogy 16 mm. Mondta, hogy szerinte ez ok. (Ekkorra 6-7 hetesnek kellett volna lenni. Azt nem említettem, hogy kicsit később a „ludasnak tartott” együttlét még volt egy nagyon intenzív alkalom, ami annyira felejthetetlen volt mindkettőnknek, hogy el tudtam képzelni, hogy szuperovuláltam, és az is megtapadt, vagy az tapadt meg – mire jó az internet, erre is találtam példát). Azt javasolta a doki, hogy három hét múlva menjek el megint ultrahangra, és ha ott minden oké, elkezdjük a terhesgondozást.
Közben úgy alakult, hogy választanom kellett, hogy akarok-e vagy sem beregisztrálni egy magánklinikára, ezért gondoltam, letesztelem, és egy hét múlva oda is elmentem nőgyógyászhoz.
Ő nem mért le semmit akkor, csak annyit mondott, hogy 6 hetes terhesnek megfelelő méretű a méhem, éles szélű petezsákban ébrény sejthető, szívműködés nagy biztonsággal még nem állapítható meg. „Mintha” látott volna valami kis pulzikálást, de nem tudta befogni. Új hír: valami más is volt a méhemben: egy összeesőfélben lévő petezsáknak imponáló fekete folt. Megbeszéltük, hogy várunk egy kicsit, hogy felszívódik-e az ott, és hogy mi lesz az ébrénnyel, de ne aggódjak. Persze hogy aggódtam, de gondoltam, akkor tényleg ez a második alkalom felel meg az időpontnak. Kérdezte az orvos, hogy mérjünk-e hcg-szintet, de úgy voltam vele, hogy legközelebb úgyis kiderül, ha pozitív a helyzet, ha meg negatív, akkor ráérünk akkor méregetni.
Mondta a doki, hogy most már nem lenne szabad vérezni, hát el is kezdtem inni a palástfűteát gyenge dózisban, biztos, ami biztos. E-vitamint is szedtem innentől, hogy nehogy annak a hiánya miatt barnázzak. Nem is barnáztam utána, igazából a méhem és a szervezetem olyan stabil volt, mint egy páncél.
Két hétre rá mentem vissza, amikorra megint változott a felállás. Ugyanis a másik fekete folt már nem volt ott, viszont az ultrahangon megjelent egy második szikhólyag a petezsákban! Ekkor már 8 hetesnek kellett volna lenni minimum, mensi szerint többnek, de elég reménykeltő volt, hogy ha ketten vannak, hátha csak valamit elnéztünk, plusz ekkor már meg is mérte a doki a dolgokat (kérésemre), és 45 mm-es petezsákban 4 mm-es embriót látott. A petezsák méretére a két szikhólyag magyarázat lehetett, és végül is volt egy nagy adag növekedés az első alkalom óta. Nem volt biztató, hogy a petezsák egyik széle egyenetlen lett, és hogy szívhang még mindig nem volt. Akkor már mértünk hcg-t, ami később kiderült, hogy 40000 volt, ami egy oké szint egy terhességhez.
Én ezután bőgtem – amikor hazamentem a vizsgálatról, két órán keresztül az ágyon összezsugorodva, gyászból jól ismert módon sirattam el ezt, és az egész helyzetet. Ekkor még nem volt biztos semmi, de kijött belőlem minden feszültség. Utána már csak a pozitív szemlélet maradt, és a reménykedés.
Ami pozitív volt, hogy nem görcsöltem, és nem is véreztem semennyire sem, és a mellfeszülés, bár alábbhagyott, még megvolt, csakúgy, mint a fáradtság és a puffadás – hányingerem az elejétől kezdve nem volt és tudom, hogy anyukám se hányt velem – émelygés volt.
Volt egy kis kavarás a hcg teszttel, mert a megismétléséhez kellett volna még egy beutaló, és ehhez el kellett volna érnem a dokit, aki nem volt már bent, és más dokit sem értem el, mert a recepción a hatalom egyetlen urainak képzelték magukat a lánykák – szóval hátradőltem és imádkoztam. Szerencsére a doktornőm olyan rendes volt, hogy rám írt egy levelet, hogy mi van velem, élek-e, halok-e, így megbeszéltük, hogy bemegyek még egy beutalóért.
Tök nagy nyugalommal mentem ezúttal, nem is készültem vizsgálatra, de olyan lelkes volt a doktornő, hogy hátha találunk szívhangot, hogy nem törődött a soron következő beteggel, megint bekukkantott, és még egy másik szakértőt is áthívott, hogy hátha az lát valamit. Ő is megerősítette, hogy esik össze a petezsák, ott a két szikhólyag, de magzati elemet nem láttak.
Mivel ez egy diagnosztikai centrum volt, a doktornő megkért, hogy menjek át egy olyan orvoshoz, aki mögött van kórház, mert az esélyünk, hogy megússzuk, konvergál a nullához. Magam is meglepődtem, mennyire nyugalommal kezeltem ezt a hírt, szerintem hála a rengeteg fórumnak, amit elolvastam, és ami mindenre felkészített, plusz a rengeteg imának és meditációnak, amit időközben folyamatosan csináltam.
vetélés
