Egyik délután aranyos óvó néni megállított, hogy szeretne egy fogadó óra keretében elbeszélgetni velem Szabi iskolába íratásával kapcsolatban, mert be kell utalni Ceglédre a Pedagógiai Szakszolgálathoz, és úgy szeretnék az iratokat kitölteni, hogy az abban foglaltakkal mi is mindenben egyetértsünk. Fel sem merült bennem, hogy elhagyjuk az autista tagozatot. Természetesen megbeszéltük az időpontot, még csak nem is izgultam, annyira biztos voltam a dolgomban!

Fogadóórán a velem szemben ülő, szeretett óvó néni elmondta, hogy Szabinak más tagozatot javasolnak. Gyorsvonat végig száguldott az agyamban… Ne! Folytatta óvó néni: Szabi olyan ügyes és rengeteget fejlődött, hogy szerintük már nincs szüksége az autista tagozatra, azt javasolják, hogy a másik épületben a tanulásban akadályozottak osztályában kezdje meg az első osztályt. Itt kb. 10 gyerkőccel indul az első osztály, és ők úgy látják, hogy Szabinak jók a tanulási képességei, sokat fejlődött az elmúlt évben. Viszont nagyon zárkózott, és itt nehezebb neki, mert most csak az óvó nénikkel tud barátkozni. Ezen keresztül több sikerélmény is érné, és ez is nagyon fontos.

Minden munkáját megnézhettem, amit az elmúlt időszakban készített. Jó ég, milyen boldogan lapozgattam Szabi munkáit! És milyen büszkén mutatták az óvó nénik! Matek előkészítés, írás kezdetek stb. Volt abban az óriási pakkban minden, ami szem-szájnak ingere.

- Ezt mind Szabi csinálta? - kérdeztem nagyon bután.

- Igen, mindet! – jött a válasz mosolyogva, büszkén. Vegyes érzelmekkel mentem haza, hiszen arra nem számítottam, hogy mikor alighogy bejutunk az autista tagozatra, a következő tanévben végül máshol kezdjük meg az iskolát. Ugyanakkor nagyon boldog voltam, hogy Szabi ilyen ügyesen dolgozik…

Otthon, míg Szabi játszott a kertben Apa is haza ért, ahogy szoktuk, megbeszéltük az aznap történteket. Érdekes volt, hogy ő azonnal csillogó szemmel örült a lehetőségnek. Azt mondta:

„Hiszen ez szuper ötlet! Valóban előrelépésnek tartom. Abszolút támogatom!”

Miután rendeztük az esti tennivalókat, én még visszakanyarodtam a suli kérdéskörre, hiszen nem hagyott nyugodni a gondolat: vajon jót teszünk vele, ha kivesszük az autista tagozatról? Mindig ez az átkozott bizonytalanság, Istenem… Aznap a fél éjszakát átbeszélgettük, és végül megállapodtunk: legyen úgy, ahogy óvó nénik javasolják. Ők a szakemberek, szeretik Szabit, mindig segítő szándékot éreztünk mindketten az irányukból. Hálás szívvel és köszönettel tartozunk nekik. Biztos most is a jó szándék vezérli őket.

Így másnap már reggel rábólintottam az „új” iskolára, meg is kaptam a nyílt napra a meghívót, melyre természetesen Szabit is szeretettel várják. Közben megjött a behívó a Pedagógiai Szakszolgálathoz, így irány Cegléd, független attól, hogy csak most küldtük a beutalót. Óvó nénik felhívták a figyelmem, hogy a szakértői véleményen minek kell szerepelnie, ahhoz, hogy ebbe az iskolába járhasson Szabi. Ezek: az iskola pontos megnevezése és kijelölése, az autizmus-specifikus és komplex gyógypedagógiai fejlesztések száma, és azt, hogy a tanulásban akadályozottak tanmenete szerinti tanítása javasolt a gyermeknek. „Rendben, feladat adott!”- gondoltam.

Elérkezett a nyílt nap a suliban. Előtte számtalanszor átbeszéltük Szabival otthon és az oviban is, bekerült a heti- és a napirendjébe. Úgy tűnt, várja, és mégis…. Boldogan ment befelé, hiszen ismeri a sulit, szoktak átjárni rendezvények alkalmával, így a környezet nem volt idegen. Korán érkeztünk, másodikok voltunk. Kedves tanító nénik és gyógypedagógiai asszisztensek vártak minket kicsi nyakba akasztós névjegykártyákkal, rajta a gyerekek ovis jeleivel. Szabi azonnal leült az egyik padba, és elkezdte kipakolni a padban lévő dobókockákat és korongokat, majd ahányat dobott, annyi korongot kirakott.

Közben mi beszélgettünk a tanító nénikkel, és érkeztek a többi gyerkőccel a szülőtársak. Mikor megtelt a terem, elkezdte nekem mondogatni Szabi: „Mikor megyünk haza?” Próbáltam türelemre inteni, majd egyszer csak felállt, kiment a folyosóra, és arccal a fal felé beült az egyik sarokba. Kész, besokallt!

Indulok utána, tanító néni szintén indul, majd int, maradjak csak nyugodtan, ő figyel rá. Némi aggodalommal, de rábíztam. A szemem sarkából figyeltem a jelenetet. Szabi ül, nem szól, nem áll fel. Tanító néni halkan mellé guggol, súg valamit, beszélgetnek… A sarokban arccal befelé ülve, guggolva együtt. Megkönnyebbültem, de sajnos nem sokáig. Egy órácskára a szülőket külön tájékoztatás várta, addig a gyerekek a tanító nénikkel maradtak kis süti, üdítő és játékok társaságában. Láttam Szabi arcán a félelmet, hogy elmegyek, de a tőle megszokott módon végül elfogadta.

Mindeközben rengeteg tájékoztatást kaptunk a tanításról, az intézményről és tanító nénikről. Abban különbözik a normál tanmenettől, hogy lassabban, nyújtottan tanítanak. A cél az, hogy az alapokban el tudjanak mélyedni a kicsik. Az autista tagozatról pedig áttanítanak a mi óvó nénijeink (hiszen ők gyógypedagógusok, autizmus szakiránnyal), így tehát a kapcsolat sem szakad meg, és a specifikus fejlesztést is megkapják ugyanúgy, mint az oviban. Szülőtársak számoltak be élményeikről és az iskoláról, így test közelibb/eredetibb volt az iskola bemutatkozása. Megnézhettük a tankönyveket, amiből tanulni fognak a kicsik és ismerkedhettünk a tanító nénikkel is. Az egész iskola családias, barátságos légkört árasztott.

Én már izgultam és tűkön ültem, hogy mikor mehetek már a gyerekhez, lelki szemeim előtt lepergett minden lehetséges verzió. Mégis, ami várt rám aznap hazafelé, arra még én sem voltam felkészülve. Szabi még a sütiből sem vett, innivalót sem ivott. A terembe ugyan bement idővel, de egyedül babrált a már korábban kiválasztott korongokkal és dobókockákkal. Tekintete mindent elárult, mérges volt rám.

Hazáig hozzám sem szól, csak nézett ki az ablakon. Apa a kapuban várt minket széles mosollyal, én pedig zokogva borultam a karjába. Szabi egyenesen bement a szobába, aznap hozzám sem szólt. Megint – mint mindig - egy féléjszakás beszélgetés rázott helyre a férjemmel. Ugyanis az én fejemben az zakatolt, hogy ez a gyerek minden akadályt képes lesz megugrani egy kivételével. Ez pedig a kortárs kapcsolatok. Röviden: a legnagyobb félelmem az volt, hogy magányos lesz. Apa szerint erre is fel lehet készíteni, használjuk az iskoláig eltelő időt hasznosan, összpontosítva erre a területre. Oké, de hogyan?

Másnap óvó nénik első kérdése: „Hogy érezték magukat?” Elmeséltem mindent. Kedvesen, aranyosan nyugtattak, ne aggódjak, megoldjuk. Azt javasolták, hogy amikor átmennek órát tartani, átviszik magukkal Szabit, hogy szokja a tanító néniket, a több gyereket. Akár még órára is beülhet. Szuper ötletnek tartottam, így beleegyeztem.

Időközben megjártuk Ceglédet is. Komplex vizsgálaton voltunk. Szabi csodásan dolgozott, 10 pontot emelkedett az IQ-ja. Nagyon dicsérték! Büszke voltam. Minden papírt megkaptam, SNI, BNO kód, tanulásban akadályozottak tanmenete javasolt, kijelölték a kért iskolát, heti 5 auti specifikus és komplex gyógypedagógiai foglalkozást. Nagy örömmel fogadták, hogy ebben az osztályban kezdheti meg Szabi az elsőt, és ők is jó ötletnek tartották a váltást. Így megnyugodtam!

Bónusz volt ebben a napban, hogy a vizsgálatot ugyanaz a hölgy vezette, aki három és félévesen elsőként vizsgálta Szabit, és azóta egy vizsgálati helyzetben sem találkozott vele. Ő volt az, aki mérhetetlen türelemmel és empátiával rávezetett engem, hogy autizmusban érintett lehet a gyermekem. Könnyek között köszöntem meg neki mindazt, amit tett akkor értünk. Mondanom sem kell, hogy ő is nagyon örült a sikerinknek és a libabőr nála is bejátszott! Hazafelé arra gondoltam, hogy mennyire igazságos a sors keze. Ezt is megtehettem, nagyon örültem neki!

Később úgy adódott, hogy nevelés nélküli munkanap volt az oviban. Az ügyeletet pedig Szabi leendő sulija látta el. Óvó nénik külön kérték, hogy Szabi jöjjön az ügyeletre, ugrottunk egy nagy fejest, és aznap Szabi a második osztályosok között töltötte a napját. Én pedig a munkahelyemen minden körmöm tövig lerágtam aggodalmamban. Délután remegő térddel mentem fel az emeletre és kopogtattam a tanterem ajtaján, a szívem a torkomban dobogott. Olyan csend volt az egész épületben, hogy még azon is elgondolkodtam, lehet nincs is itt a gyerekek? Bedugtam a fejem a tanterem ajtaján, köszöntem. Szabika ült az asztalnál a többiek között, mint egy igazi iskolás és dolgozott.

Felvillant a szeme mikor meglátott, majd közölte:

„Anya várj, még megírom a házim!”

Nem volt mese, kint vártam, míg elkészült. Emlékszem, ott álltam és mosolyogtam és mosolyogtam… Tanító néni kikísérte, azt mondta, minden rendben volt. Jól viselkedett, dolgozott, voltak az udvaron is. Ahogy lefelé a lépcsőn iskolatáskával a hátán kapkodta a kicsi lábait az én fiam, őszinte büszkeség töltött el. Hazáig csacsogott a hátsó ülésen. A kérdésemre: „Hogy tetszett az iskola?” A válasz: „Nagyon! Anya én ide akarok járni!”

Így tehát Szabinkat 2018 áprilisában az első osztályba beírattuk, az egész család nagy örömére. Hála érte a szeretett óvó néniknek és a leendő tanító néniknek!

Pörgő

Szabiról és az autizmusról itt olvashatsz:

Így telik egy autista kisfiú napja

Szörnyű volt, hogy nem érinthetem meg kiborult kisfiamat

Autista a kisfiam: szeretni kell, ennyi az egész

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

Iskolába megy autista kisfiam