„Ez egy olyan ország, ahol nem szabad hibázni” – Interjú a 20 éve Japánban élő Balogh Áronnal

A felkelő nap országa a legtöbb európai ember számára egyszerre tűnik futurisztikus utópiának és szigorú szabályok közé szorított, zárt világnak. Sokan rajonganak a kultúráért, de azt már kevesebben tudják, hogyan is néznek ki valójában a japán mindennapok a csillogó turisztikai látványosságokon túl. Hajlongó helyiek, neonfényes utcák, szupermodern technológia és évszázados tradíciók keverednek ebben a különleges társadalomban.

Milyenek a japán mindennapok egy magyar szemével? – Kulturális különbségek és a japán valóság

De vajon milyen lehet külföldiként nemcsak látogatóba érkezni ide, hanem valóban gyökeret ereszteni és családot alapítani? Balogh Áron húsz évvel ezelőtt egy szerelemnek köszönhetően vágott bele élete legnagyobb kalandjába, és azóta Tokióban építette fel az életét. Angoltanárként nap mint nap a helyi közösség aktív része, így első kézből tapasztalhatta meg a szigetország legmélyebb kulturális sajátosságait.

Interjúnkból kiderül, hogyan birkózott meg az elején a kaotikus metróhálózattal, és miért tartja magát ma is makacsul bizonyos európai szokásokhoz. Áron kendőzetlen őszinteséggel mesél a helyiek érzelemmentesnek tűnő világáról, a mindent átható megfelelési kényszerről, de a szép oldalakról, például az idősek iránti mély tiszteletről is. Tarts velünk egy izgalmas utazásra, amelynek során garantáltan más szemmel nézel majd erre a titokzatos országra!

Hogy jött az ötlet, hogy éppen Japánba költözz, miért döntöttél úgy, hogy belevágsz?

Húsz éve Új-Zélandon éltem, és a munkahelyemen megismertem egy japán hölgyet, akivel pár hónap múltán romantikus kapcsolatba kerültem. Összeköltöztünk, és mivel angoltanár a végzettségem, elterveztem, hogy egy évet Japánban fogok dolgozni. Kaptam az új-zélandi munkahelyemtől egy egyéves fizetés nélküli szabadságot, így ketten belevágtunk a számomra nagy kalandba.

A kiköltözés előtt egy évvel kiutaztunk Japánba egy hétre kirándulni, ekkor mutatott be a családjának. Szerencsére elég modern gondolkodásúak voltak, és gyorsan elfogadtak mint „boyfriendet”. Mivel már akkor harminc év felettiek voltunk, szerintem gondolták, hogy ez hosszabb távú románc lesz, és ez így is lett.

Milyen várakozásokkal indultál el, és ehhez képest mi fogadott kint az első hetekben: mi volt a legnagyobb próbatétel vagy meglepetés?

Kicsit félve vágtam bele, de mivel a barátnőm ott volt mellettem, nyugodt voltam. A fejemben élő sztereotípia Tokió belvárosa volt a mindenhonnan világító neonfényekkel, ehhez képest a valóság megdöbbentett: régi házak fogadtak, rengeteg idős ember, és az, hogy sokan maszkot viseltek – már húsz évvel ezelőtt is! Az elején azt hittem, hogy itt mindenki fogorvos. A legnagyobb próbatételt a közlekedés jelentette. A vonat- és metróhálózat rendkívül kiépített, de nekem borzasztóan nehéz volt eligazodnom benne, még úgy is, hogy az állomások nevei angolul is ki voltak írva.

Mivel foglalkozol kint, és mennyire volt nehéz külföldiként munkát találnod a helyi piacon?

Angoltanárként dolgozom. Korábban gimnáziumokban tanítottam, most pedig idős embereket oktatok közösségi központokban heti hat napban, ami nagyon népszerű itt. Munkát találni nem volt nehéz, mivel új-zélandi állampolgár is vagyok, és ez rengeteget segített. Magyar útlevéllel szerintem sokkal nehezebb dolgom lett volna.

Hogy néz ki nálatok egy átlagos hétköznap: mennyire vetted át a japán életritmust, vagy megmaradtak a magyaros szokások is?

A klasszikus magyar szokásokból sajnos nem sok maradt, de bizonyos dolgokban azért makacsul tartom magam az európai gyökereimhez: én például a mai napig nem vagyok hajlandó hangosan szürcsölni a levest – ami kint egyébként az udvariasság jele –, de a rizst nem kanállal, hanem pálcikával eszem. Imádom a helyi konyhát, a nyers halat, a sushit, nálam mindig jöhet.

A környezetünk is vegyes: tíz éve vettünk egy használt, de felújított lakást, amiben van egy hagyományos, gyékényszőnyeges tatami szoba is, szóval ez is a mindennapjaim része a szupermodern, high-tech japán WC-vel együtt. A japán tévécsatornákat viszont kifejezetten idegesítőnek tartom, úgyhogy próbálom elkerülni őket; szerencsére vannak angol nyelvű adások és Netflix is.

Mennyire volt egyértelmű, hogy kint alapítotok családot, vagy felmerült bennetek az is, hogy esetleg máshol éljetek?

Ahogy kijöttünk, éreztem, hogy ez hosszabb lesz, mint egy év. Házasságot kötöttünk, autót vettünk, a feleségem is kapott egy jó munkát Tokió belvárosában, szóval szép lassan kialakult az életünk. Egy év után fel is hívtam az új-zélandi munkahelyemet, hogy kint maradok Japánban. A fiam tizenhat éve született, ő hibátlanul beszél japánul és angolul, mivel otthon angolul kommunikálunk. Sajnos a magyar nyelv egyelőre kimaradt, de talán később még jön, ha jön.

Tavaly a fiam egy évet töltött egy új-zélandi gimnáziumban, és elhatározta, hogy egyetemre vagy főiskolára mindenképpen Új-Zélandra szeretne menni. Úgy tűnik tehát, hogy három év múlva visszaköltözünk Új-Zélandra, de ez még a jövő zenéje. Az ottani nyugdíj miatt nekem is fontos lenne a visszatérés, hiszen betöltöttem az ötvenet. Szóval a jövő még képlékeny, de remélem, minden sikerül, amit tervezünk. Az idei terv egy magyarországi utazás erre a nyárra – három év után először megyünk, remélem, jól fog sikerülni.

Európai szemmel nézve melyek azok a japán szokások, amiket a legnehezebb volt megszoknod, és van-e olyan, amit a mai napig furcsának találsz?

Nagyon más ez a világ. Az emberek itt visszafogottabbak, nem mutatják ki az érzelmeiket, közterületen nincs testi érintkezés, és kicsit tartózkodóak a külföldiekkel szemben. Nincs kézfogás, nincs csók, csak hajlongás és bólogatás. Ha viszont megtörténik az első lépés, nagyon kedvesek tudnak lenni, csak az a bizonyos első lépés nehéz sokaknak.

Általában szeretnek mindenen elgondolkodni, lassan határoznak el dolgokat, és többnyire csoportban döntenek. Nagyon nehezen határoznak egyedül, kicsit félnek attól, hogy a többiek mit szólnak majd. Ez egy olyan ország, ahol nem szabad hibázni, mindennek tökéletesnek kell lennie – ez óriási különbség az otthonihoz képest.

A szabályok is eltérőek: az emberek általában nem esznek, nem isznak és nem dohányoznak az utcán, a tömegközlekedési eszközökön pedig nem telefonálnak, és ezt szigorúan be is tartják.

A házba belépéskor a cipő levétele kötelező: van külön kinti papucs, a WC-ben egy másik papucs a higiénia miatt, a japán stílusú szobában pedig mezítláb kell lenni. Néha orvosi rendelőkben, éttermekben is le kell venni a cipőt, ami a turistáknak szerintem először furcsa lehet. Meg persze a maszkviselés, amit itt imádnak, még most is. Én nagyon nem szeretem, és soha nem is hordom. Szeretik elrejteni az érzelmeiket, és a maszk miatt a reakcióik sem láthatóak egy-egy szituációban. Sajnos sokan mentálisan nem elég erősek itt, és az arcuk eltakarása segíti őket a mindennapi életben való eligazodásban. Ez talán furcsán hangzik, de így van. Nagyon sok az öngyilkosság is, az egyik legmagasabb arányú a világon.

Ugyanakkor ez a világ legidősebb országa, rengeteg az idős ember, és rendkívüli módon tisztelik őket. Az orvosi rendelőkben, kórházakban és idősotthonokban nagyon szépen, illedelmesen foglalkoznak velük, előnyt élveznek. Ez sajnos nagyon más Magyarországon, legalábbis ezt tapasztaltam az elmúlt években, amikor otthon jártam.

Az ott töltött évek alatt mennyire sikerült bejárnod és megismerned az országot?

Sikerült alaposan bejárnom, mivel az utazás a hobbim. Japán 47 prefektúrájából 41-ben már jártam, és szerintem két-három éven belül az összes meglesz. A koronavírus-járvány idején sokat kirándultunk belföldön, mivel a külföldi utazások nem voltak elérhetőek, így nagyon megismertem az országot. Talán ez volt az egyetlen jó dolog a pandémia alatt.

Balogh Áron története tökéletesen megmutatja, hogy bár a japán kultúrához teljesen alkalmazkodni szinte lehetetlen feladat, kölcsönös tisztelettel és nyitottsággal mégis sikeres életet lehet felépíteni a világ túlsó felén. Bár a jövő és a tervezett új-zélandi költözés még a jövő zenéje, az idei nyári, három év utáni hazalátogatás biztosan felejthetetlen élményeket tartogat majd a család számára. 

Nézd meg Tokiót az alábbi kisfilmben is:

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: