Hogyan gyászolunk?

A gyász, csakúgy mint a halál, egyetemes. Tetőtől talpig bejárja az embert.

Hogyan gyászolnak más kultúrákban? Hova jut a lélek? Hogyan akadályozható meg a halott lelkek visszajárása? Milyen szükségleteik lehetnek a halottaknak? A caiapó indiánok például, a gyász ideje alatt nem vágják szakállukat és hajukat.

A szokás Európában sem ismeretlen: így tettek Lisszabon lakói is, amikor 1521-ben I. Manuel király meghalt. A gyász során vannak népek, amelyek böjtölnek, vannak, akik viszont lakomákkal emlékeznek.

Vannak, akik siratják halottaikat, vannak, akik jajveszékelnek, és vannak olyanok is, akik énekelnek és táncolnak mint például a kaingagok és a bororók Brazíliában, vagy hallgatnak, mint például a kínaiak Mao Ce Tung halálakor, amikor is Pekingben háromperces néma gyászt rendeltek el.

Hova jut a lélek?

Az, hogy mi történik a halál után a testtel, az nem rejtély, ám hogy mi történik a lélekkel, erre nézve minden kultúrának más elképzelése van. A halotti rítusok és a halállal kapcsolatos hiedelmek alapja, az élet halál utáni folytatásának hite.

A kereszténység és az iszlám azt hirdeti, hogy a halál után a lélek a pokolba vagy a mennyországba kerül. Ezzel szemben a lélekvándorlást hirdető vallások szerint - ilyen például a hinduizmus vagy a buddhizmus -, a lélek egy új testben újra születik.

Számos kultúrában, a mennyországba vezető út nem zökkenőmentes: az iszlámban például Szirát hajszálnál vékonyabb és kardpengénél élesebb hídján kell átkelni, amely a pokol tüzei felett ível. A boldogok országába csak a hídon átkelve lehet eljutni.

A görögöknél a halottakat Charon révész vitte át ladikján a Styx folyón az alvilágba, s mindezt pénzért tette, ezért a halottak szemére pénzérméket tettek.

Megakadályozni a hallottak ,,visszajárását"

A halott lelkektől egyes kultúrákban igyekeztek szabadulni, a ,,visszajárását" minden lehető módon megakadályozni. Hogy a halottakat útjukon semmi ne zavarja, Európa számos régiójában, a gyász idején szokás volt az órák megállítása, a tükrök eltakarása.

Ugyancsak a visszajárást volt hivatott megakadályozni, hogy a Fidzsi-szigeteken, illetve India egyes részein a halottakat nem az ajtón vagy az ablakon vitték ki a házból, kunyhóból, hanem direkt egy e célból vágott lyukon. A nyílást aztán újra befedték, így megakadályozhatták a lelkek visszajárását.

A magyar népi hagyományban a halál beálltakor, általában az első tennivaló volt az ablak kinyitása, amelyet sok helyen még a közelmúltban is úgy magyaráztak, hogy a távozó léleknek szabad útja legyen. Egészen különleges segítséget adtak halottaiknak a panamai cuna indiánok.

A halottasháztól egy kötelet húztak át a közeli folyón keresztül, hogy azzal segítsék át a halottak birodalmába az elhunytakat. Amikor legközelebb kenus hajtott át a folyón, az ő feladata volt a kötél elvágása, így a halott már biztosan nem talált vissza, nem kellett tartani a hátramaradottaknak a szellemjárástól.

A halottaknak is lehetnek szükségleteik

Sok kultúrában a halottak szelleme nem távozott azonnal. Az oroszoknál például, a halált követő kilencedik napig az ablakpárkányra kenyeret, sót és vodkát helyeztek ki a visszajáró halottaknak. A néphiedelem szerint a halott lelke a 40. napon hagyta el végérvényesen az élőket, ennek alkalmából nagy lakomát csaptak.

Egyes kultúrákban a test halálát követően, a lélek még akár évekig is élhet. A dél-borneói ngadju-dayakiak például úgy tartják, hogy a lélek még egy jó évet velük van, ezért temetésből kettőt is rendeznek. Érdekes viszonyulásuk van a kameruni bamilekek is halottaikhoz.

Aki ,,jó" halálban halt meg, azt közvetlenül házuk közelébe temetik, ezzel lelke a család körében marad. Ezzel szemben, aki öngyilkosság, alkoholizmus, boszorkányság, villámlás áldozata lett, azt rituálisan leválasztják az élőkről, az ilyen halál ugyanis fertőző lehet. Az elhunytakkal való újratalálkozást Dél-Amerikában minden év november elején táncos-zenés, tequilás mulatsággal ünnepelik a temetőkben.