38. hét
Fejezet, amiben a hős még nem köszön el
Nem gondoltam volna, hogy a harmadik gyerekünk születése előtt két héttel fogok ilyet mondani, de most értettem csak meg igazán, miről beszélnek azok, akik valóban terhesnek élik meg a terhességet. Szerencsésnek mondhatom magam, és őszintén hálás vagyok azért, hogy olyan fizikai állapotban élhettem meg az első két várandósságomat, amilyenben, így néhány kisebb kellemetlenségtől eltekintve – ami, azt hiszem, esetemben az évek múlásával szoros összefüggésben áll – javarészt a mostani is egészen komfortosnak volt mondható, de az elmúlt néhány napban megtapasztaltam olyan dolgokat is, amikről ezelőtt elképzelésem sem volt, és maximum csak mások beszámolóiban olvastam róla.
Például az a bizonyos „mindjárt kipukkadok”-érzés. A hasam soha nem volt még ekkora. Hiába kisebb az átlagosnál, az általam megszokottakhoz képest óriási, ráadásul nagyon kemény (főleg a felső harmadban, a rekeszizmom környékén) és feszít. A gyomrom mostanra konkrétan valahol a kulcscsontom magasságában helyezkedhet el, ezért újra elkezdett égni.
Bár még mindig viszonylag kényelmesen tudok aludni félig hason fekvő helyzetben, ehhez már szükségem van arra, hogy a szoptatós párnával kitámasszak itt-ott, különben hamar elkezd fájni a derekam. Oldalt ellenben nehezen kapok levegőt, a háton fekvés pedig szóba sem jöhet a gyerek súlya miatt.
Az ágyból kikelést hagyjuk is. Tényleg olyan vagyok közben, mint egy kétségbeesetten vergődő, potrohos bogár. Nagy nehezen valahogy oldalra küzdöm magam, hogy a kezemmel tudjam segíteni a függőlegesbe helyezkedést, ne a hasizmomat terheljem.
Most szembesülök azzal, milyen, mikor nem tud valaki csak úgy kényelmesen lehajolni, hogy felvegye a zokniját, helyette a bokáját kell a térdére erőszakolnia. Nem jó guggolni. A földön heverő tárgyakért vagy széles terpeszben hajolok le, vagy valamelyik családtagomat kérem meg, hogy vegye fel nekem. A lépcsőzést kétszer is meggondolom. Ha sietek valahova, gyaloglás közben akkor is muszáj visszafognom a tempót, mert félek, hogy esetleg beindul tőle a szülés. (A Kicsi háromemeletnyi szaladós lépcsőzés után döntött úgy, hogy ideje kibújni.)
Szóval nagyon nem vagyok már aktív (ellentétben a gyerekkel, aki ha nekiáll ficeregni, meglehetősen kellemetlen perceket tud vele szerezni), és ettől elkezdem másképp érzékelni a testemet, a benne való létezést is. Nyilvánvaló jelei vannak annak, ahogy készülődik a szülésre, de remélem, hogy 12 napig még kibírja. A baba mostanában minden este menetrendszerűen csuklik, a nővérei is ugyanezt csinálták az utolsó hetekben, ahogy fejlődött a tüdejük.
Ma megjönnek a szüleim, hogy vigyázzanak a lányokra. Nem lesz egyszerű, harminc éve elváltak, apám csak akkor áll szóba anyámmal, ha elkerülhetetlen, viszont ahogy azt már többször írtam, anyám nem hajlandó egyedül vigyázni a lányokra, így muszáj voltam apát is megkérni, hogy segítsen be, ha tud – remélem, a ház még állni fog, mire visszajövünk. A gyerekek mindenesetre lelkesen várják őket.
Nekem viszont valamiért csak a hét elején esett le, hogy ezek a legutolsó napok az életünkben, amit úgy töltünk, hogy csak mi négyen vagyunk, csak ők ketten testvérek, ezután már soha többé nem lesz újra ilyen, úgyhogy bár kicsit későn kapcsoltam, szóltam az oviban, hogy a hét további részében már nem mennek, itthon maradnak, hogy egy kicsit még „buborékban” lehessünk. A szüleim sem viszik még vissza őket, és ha hazajöttünk a Legkisebbel, szerintem akkor is hagyunk magunknak közösen valamennyi időt összehangolódni, aztán meglátjuk, mit igényelnek inkább: kortárs közösséget vagy a családot. Úgyis jön majd a téli szünet, meg az újabb kormányrendeletek, kiderül, nyitva maradnak-e egyáltalán az óvodák.
Maradt még néhány apróság, amit elfelejtettem korábban elintézni, például igazolást kérni a veszprémi kórháztól, hogy ők adják majd be a BCG oltást a babának néhány hetes korában, illetve az elektromos mellszívóhoz csatlakoztatható tárolóüvegeket is kidobtam régebben, mert már nagyon elhasználódtak, ezeket kellett pótolni. Szerencsére eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt az ismert nagy babaáruháznak írtam néhány rövid marketingszöveget, akik nem készpénzben fizettek, hanem a törzsvásárlói kártyámon írták jóvá pontok formájában, úgyhogy előkapartam a fiók mélyéről, és 15 ezer helyett elég volt egy ezrest fizetnem a szajréért.
Voltam védőnőnél és háziorvosnál is, természetesen semmi érdemleges nem hangzott el, csak gyors papírmunka és köszönés.
Holnap irány Budapest, bár közben lejárt a műszaki, a mi autónkkal megyünk, mert végre ott tart a biztosítási procedúra, hogy le tudjuk adni a szervizben, és ha a kölyök türelemmel kivárja a december 1-jét, akkor el is készül addigra, levizsgáztatva tudunk hazajönni a kórházból. Ha nem, akkor apám feljön értünk, de biztos megoldjuk valahogy. Pesten belül nem nagyon tervezünk sehová menni, ha mégis, akkor pedig marad a taxi. Esetleg mentő, de lekopogom, ne legyen rá szükség.
Ja, igen, a szokásos csütörtöki pechsorozat: anyám autóját is összetörték tegnap parkolás közben, szóval egy darabig kérdéses volt, hogyan tud majd jönni. Öröm az ürömben, hogy „csak” a karosszéria sérült (mondjuk az elég csúnyán), de rögtön utánunk ő is viheti majd az autóját a szerelőhöz. Hihetetlen.
Babonából nem köszönök még el, drukkoljatok, hogy jövő héten is tudjak posztot írni, akkor terveim szerint kicsit „évértékelősebbre” veszem a figurát. (Hiszen az elvesztett várandósságot is beleszámítva pontosan egy éve írom nektek a naplót – tavaly november 15-én jelent meg az első poszt.)
szinvaltoszemulany
13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>
14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>
17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>
18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>
19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>
20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>
21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>
22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>
23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>
24. hét: Jé, a gyerekem mégsem egy elviselhetetlen hisztigép!
Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!
Tovább>>>
25. hét: Képtelen vagyok kézműveskedni a gyerekekkel
Gyűjtöttem az ötleteket, hogyan legyek kiapadhatatlan fantáziájú DIY-anyuka, aki minden nap más ötlettel szórakoztatja csemetéket, ezt a projektet csúfosan elbuktam.
Tovább>>>
26. hét: Terhesség vénasszonyként: Nem kapok levegőt, alig tudok menni
Tüdőgondozó, derékfájás, hülye nevű idegrendszeri betegség, innen már csak egy köpésnyire vagyok az oxigénpalacktól és az elektromos kerekesszéktől.
Tovább>>>
27. hét: 2020-ban terhesnek lenni stresszes
2020 igazán különös év, extrán nehezített pálya rengeteg felesleges stresszel, ami a gyerekvárást is más dimenzióba helyezi.
Tovább>>>
28. hét: Anyuka, jöjjön gyorsan, a gyerek leesett a mászókáról!
Csörgött a telefonom, az oviból hívtak, hogy a Nagy leesett a mászókáról, be kéne vinni a kórházba, mert nagyon fáj a keze, lehet, hogy eltört.
Tovább>>>
29. hét: Eltörte a gyerek a kezét, nem mehet oviba hat hétig?
“Ez gyors szakítás volt” – írta nekem a férjem hétfőn az oviból hazafele jövet, mikor bement jelezni, hogy a lányok másnaptól másik intézménybe járnak.
Tovább>>>
30. hét: Pénisz van a hasamban?
Jövő csütörtökön lesz esedékes a következő nagy ultrahang, amikor remélhetőleg végleg bizonyságot nyer, van-e vagy nincs pici pénisz a hasamban.
Tovább>>>
31. hét: Baleseteztünk az M7-esen terhesen
Az M7-esen egy kamionos defektet kapott, és a leszakadó darabok szétszóródtak az úton, amit elkapott egy előttünk haladó autó...
Tovább>>>
32. hét: Kiderült, mikor fogok szülni
A pánikolós pillanatokban van mibe kapaszkodnom, hogy a lehetőség adott a nem hüvelyi úton való szülésre is.
Tovább>>>
33. hér: Vizes homokot szeretnék rágcsálni
Megint egy igen különös dologra vagyok rákattanva: teljesen be vagyok zsongva a vizes homok szagától. Legszívesebben a számba venném és úgy rágcsálnám.
Tovább>>>
34. hét: Ha megcsináltatjuk az összetört kocsit, ugrik a magánkórházban szülés
Na, persze, ha előbb beindulna a szülés, és végül állami kórházban kötünk ki, akkor megoldódik magától a probléma.
Tovább>>>
35. hét: Magas vérnyomással mentünk be a kórházba 35 hetes terhesen
Nekem általában inkább alacsony szokott lenni az érték, 110/70 körül, 70-es pulzussal, ehhez képest most ott virított a kijelzőn egy 159/92-es vérnyomás 135/perces pulzussal.
Tovább>>>
36. hét: Drukkoljatok, hogy még négy hétig kihúzzam!
A derekam kriminális állapotban van, sokszor mozdulni sem tudok a fájdalomtól, és néha már a pingvinjárás is befigyel.
Tovább>>>
37. hét: Mi van, ha a szülés előtt fertőződök meg?
Akkor kapásból ugrik, hogy bárki is mellettem legyen a kórházban, egyedül kell végigcsinálni az egészet.
Tovább>>>
