31. hét
Előrebocsájtom – és ne haragudjatok érte –, hogy ez most egy szigorúan tájékoztató jellegű bejegyzés. Tegnap (csütörtök) este voltam ultrahangon és nőgyógyásznál, főként erről szerettem volna hosszabban írni, mi van a babával, és hogyan alakul a hüvelyi szülés vs. császármetszés téma.
Az első és legfontosabb, hogy a baba jól van, teljesen egészséges. Az étvágytalanságom, újonnan visszatért hányingerem és vashiányom ellenére tökéletes ütemben fejlődik, a gép a biometriai adatok alapján napra pontosan ugyanazt a terminust számolja, mint a 12. heti genetikain (december 4.). Végre láttuk az arcát is, és bár az én szememnek az ilyen 4D-s képeken minden kisbaba tök ugyanúgy néz ki, természetesen nagyon cuki. Mi más lenne? Főleg a szája nagyon szép, de már az is egyértelmű, hogy a nővéreihez hasonlóan neki is hihetetlenül sok és hosszú szempillája, valamint sűrű haja lesz. Ezeket a tulajdonságokat csak részben örökli tőlem, a botrányosan szép szempillák apai örökségből vannak. A családból csak én vagyok kénytelen beérni egy életen át a szempillaspirállal.
A mindenféle tápanyaghiányomat közben igyekszem rendezni, jövő héten csináltatok egy ellenőrző labort, a nőgyógyász pedig annak ellenére, hogy a terhelésen a 120 perces glükózom határértéken belül volt (7,0), javasolta, hogy mégiscsak beszéljek dietetikussal. Bár nem tudom, mennyire számít, hogy a terhelést megelőző éjjel egyáltalán nem aludtam, nagyon-nagyon fáradtan mentem, és tudomásom szerint a kimerültség rontja az inzulinreceptorok érzékenységét, természetesen elmegyek majd, megkérdezem, van-e további teendő. Egy diéta és időnkénti cukormérés biztos nem árt. Nem tudom, a gyakorlatban ez hogyan működik.
Átbeszéltük a szülés lehetséges forgatókönyveit is, de ez megérdemel egy külön posztot, úgyhogy inkább jövő héten elmesélem hosszabban, mire jutottunk.
A doki után még beugrottunk az IKEA-ba, mert még tavaly vásároltam több csomag függönyt a lakásba, de nem is értem, hogyan, elég csúnyán elszámoltam magam, és a mostani varratásánál derült ki, hogy kettővel többet sikerült berakni a kosárba (hja, akkor is terhes voltam épp), ezeket szerettem volna visszaadni a vevőszolgálaton. Forintra pontosan annyiba kerültek, mint az az ultrahang és a konzultáció, szóval azok legalább „ingyen” voltak, vettünk helyette egy új széket a dolgozóba. Megnézegettük a gyerekosztályt is, de ezúttal nem találtunk semmi izgit.
Hazafelé pedig beütött a ménkű…
Az M7-esen egy kamionos defektet kapott, és a leszakadó darabok szétszóródtak az úton, amit elkapott egy előttünk haladó autó, amiről szintén leszakadt több minden, azokat kaptuk mi, és még egy utánunk jövőnek is jutott az áldásból.
Szerencsére senkinek nem esett semmi baja, de az autó elejét elég rendesen sikerült lebontani. Iszonyú pech, hogy simán ki tudtuk volna kerülni, ha épp nem jönnek mellettünk a belső sávban, de a férjem ügyesen kimanőverezte, lehetett volna még ennél rosszabb is.
Az egyébként már alvó gyerekek ezután persze teljesen felpörögtek, hihetetlenül izgalmas volt nekik a sok vészvillogóval vesztegelő autó látványa a leállósávon, az elemlámpákkal szaladgáló vámosok és rendőrök intézkedése, feszt ki szerettek volna szállni a kocsiból, annyira kíváncsiak voltak mindenre, úgyhogy ebben a helyzetben tényleg nem találtam más megoldást, mint előkaparni a laptopot a csomagtartóból, és benyomni rajta valami mesét. Az természetesen bármilyen balesetnél izgalmasabb.
Néhány órát még elvesztegeltünk, amíg a kamionos elismerte a felelősségét, a férjem pedig átvizsgálta és úgy-ahogy összefoltozta az autót, hogy hazáig valahogy eljussunk vele, a leszakadt darabok pedig ne érjenek bele a kerékbe. (A gyorskötöző a világ egyik leghasznosabb és leguniverzálisabban használható eszköze, legyen neki hála!) Természetesen előtte átbeszéltük a rendőrökkel és műszakissal is, milyen rejtett sérülés léphetett fel, átvettük a láthatóakat, okozhatnak-e gondot, de végül mindenki úgy ítélte meg, ha a régi autóúton megyünk hazáig kábé 70-nel, nagy baj nem érhet. A napi penzumot már úgyis letudtuk.
Mondanom sem kell, k.va hosszú volt az éjjel. Itthon a gyerekkel együtt krumpliszsákként dőltem be az ágyba, aludtam néhány órát, most gyorsan megírom ezt a posztot, hogy meg tudjon jelenni (mondjuk szegény Tündét folyton azzal idegelem, hogy az utolsó pillanatban küldözgetem neki az írásokat, szóval ő már meg sem fog lepődni), aztán elmegyek fodrászhoz, utána kezdhetem intézni a szervizt és a biztosítót.
Kellett ez most, mint púp a hátamra.
(Ja, igen, majd’ elfelejtettem: tutira pici pénisz van a pocakomban, most már én is láttam. Csak azért is így írom le újra, a Facebookon kommentelő humortalan, besavanyodott egyedek meg olvassanak mást.)
szinvaltoszemulany
13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>
14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>
17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>
18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>
19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>
20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>
21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>
22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>
23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>
24. hét: Jé, a gyerekem mégsem egy elviselhetetlen hisztigép!
Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!
Tovább>>>
25. hét: Képtelen vagyok kézműveskedni a gyerekekkel
Gyűjtöttem az ötleteket, hogyan legyek kiapadhatatlan fantáziájú DIY-anyuka, aki minden nap más ötlettel szórakoztatja csemetéket, ezt a projektet csúfosan elbuktam.
Tovább>>>
26. hét: Terhesség vénasszonyként: Nem kapok levegőt, alig tudok menni
Tüdőgondozó, derékfájás, hülye nevű idegrendszeri betegség, innen már csak egy köpésnyire vagyok az oxigénpalacktól és az elektromos kerekesszéktől.
Tovább>>>
27. hét: 2020-ban terhesnek lenni stresszes
2020 igazán különös év, extrán nehezített pálya rengeteg felesleges stresszel, ami a gyerekvárást is más dimenzióba helyezi.
Tovább>>>
28. hét: Anyuka, jöjjön gyorsan, a gyerek leesett a mászókáról!
Csörgött a telefonom, az oviból hívtak, hogy a Nagy leesett a mászókáról, be kéne vinni a kórházba, mert nagyon fáj a keze, lehet, hogy eltört.
Tovább>>>
29. hét: Eltörte a gyerek a kezét, nem mehet oviba hat hétig?
“Ez gyors szakítás volt” – írta nekem a férjem hétfőn az oviból hazafele jövet, mikor bement jelezni, hogy a lányok másnaptól másik intézménybe járnak.
Tovább>>>
30. hét: Pénisz van a hasamban?
Jövő csütörtökön lesz esedékes a következő nagy ultrahang, amikor remélhetőleg végleg bizonyságot nyer, van-e vagy nincs pici pénisz a hasamban.
Tovább>>>
