Legyőzni a kihívásokat?

Tudta, hogy ma már létezik olyan óriáscsúszda, amelyik teljesen fedett és 150 méter koromfekete sötétségen át juttat a mélybe?

A kihívások lényege mindig egyforma

A csúszda például olyan magasról indul, hogy lifttel kell hozzá feljutni. Még a felnőttek lába is megremeg, amikor a piros lámpa zöldre vált: „indulj” röffenti oda a diákmunkás, akinek az ölében félig kitöltött keresztrejtvény van és olyan hihetetlen unott arcot vág, mintha ezért kapná a bónuszát.

A „Fekete Lyuk” nevű óriáscsúszdázás legeslegizgalmasabb pillanata markolni a vízszintes fémkorlátot, belebámulni a gőzölgő feketeségbe és azt mondani: „háromra elindulok, eeegy, kettőőőő, hááá...” és amikor az ember lendületet vesz és elengedi a rudat, akkor már tudja, hogy igen, megtette és innen már nincs visszaút.

Amikor már megállíthatatlanul csúszik bele a sötétségbe, nem is érzi, mennyire hihetetlenül gyorsan, csak azt, hogy a sebességtől az arcába hideg szél hasít, akkor már teljesen mindegy, hogy rendesen ül-e a gumikarikán, mert megigazítani maga alatt már nincs lehetőség.

Amikor legszívesebben a szája elé tenné a kezét, hogy ne sikoltozzon, de hát hadd sikoltozzon, nincs itt senki, aki hallaná vagy látná, akkor nincs vacillálás, nincs merengés, csak csúszás ezerrel az ismeretlenbe, és kész. Egyetlen dolgot tehet ilyenkor: reméli, hogy hamar a végére ér majd.

Amikor pedig eljön a megváltó derengés az „alagút végén”, akkor a mélyvízbe érkezni egyáltalán nem kellemes: az ember füle megtelik vízzel és a fürdőnadrágját/fürdőruháját is meg kell igazítania. Tehát: elindulni félelmetes, csúszni a sötétben ijesztő, megérkezni pedig egyenesen rossz érzés.

Amikor az ember kikászálódik a medencéből és a lifthez tántorog, hogy újra lecsússzon, nem is ezért teszi meg újra. És újra. És újra és újra és újra, hanem a „megcsináltam” élményért, hogy legyőzze önmagát! Hogy túllépjen saját korlátain. Hogy felülmúlja önmagát. Azért a néhány pillanatnyi tökéletes, felhőtlen boldogságért, amíg a liftre várakozik.