A Toldi összes versszakával ment el a tavaszi szünet

A tavaszi szünet harmadik napján arra keltem, hogy valaki fennhangon szaval a nappaliban. Zsófi, az ovisom, aki egyébként nem szokott ilyen vidáman ébredni, ráadásul eddig legfeljebb a „Boci, boci tarkát” mondta el teljes átéléssel a játszótéren, most kiugrott az ágyból, pózba vágta magát, és tőle is szokatlan színészi játékkal előadta:

Ott álltam a konyhában a kávéval a kezemben, ámulat kerített hatalmába, és egy pillanatra el is gondolkodtam azon, hogy ez most még álom-e. Nem volt az. Ez volt a valóság. A Toldi-betegség harmadik stádiuma. Zsófi zseniálisan cuki volt, meg lehetett volna zabálni, csak éppen ezt a verset nem tőle fogják majd kikérdezni a szünet után – gondoltam magamban, mint igazi ünneprontó anya. Persze megtapsoltam Zsófit és a reggeli terítés közben még számos sor kibuggyant belőle – például amikor végre felkelt a nagyon morcos Zalán, akinek egyébként ezt a verset meg kéne tanulnia, Zsófi egyből: 

– szóval ilyen vidáman telt a reggel, mi, akiknek nem kötelező, legalábbis nagyon jól szórakoztunk a Toldin. 

Az egész ártatlanul indult

A nagy, ötödikes, hazahozta a hírt: a tavaszi szünet után verseny lesz. Aki a legtöbb versszakot tudja Arany János Toldijából, az kap egy kisötöst a rendes felelésjegye mellé. A kötelező „csak” az első ének. Tizennégy versszak. És akkor ott, a cipőlevétel közben, még azt gondoltam: ez teljesen rendben van. Egy kis verstanulás, egy kis kihívás, mi baj lehet? Hát… azt hiszem én sem mértem fel jól a szünet hosszát és a feladatot. 

Az első nap még lelkesek voltunk

Leültünk, szépen, nyugodtan, mint egy mintacsalád. Felolvastuk, megbeszéltük, ki kicsoda, mi történik, még egy kis irodalom is becsúszott. Éreztem, hogy ez most az a pillanat, amikor az ember jól csinálja a szülőséget. Zsófi legalábbis nagyon élvezte, sokat kérdezett a „Toldi családról” és a korszakról. Már néha kínosan is sokat, amikre nem tudtam a választ, sőt, meglepett, hogy egy versszakra sem emlékszem, holott ez nekünk is kötelező volt valamikor. Ennyit a verstanulásról, gondoltam magamban. 

A második napra már elkezdtük darabolni

„Na, ma csak három versszak.”
„Jó, akkor még egy.”
„Na, még ezt ismételjük át.” – Bevallom, kicsit esett a népszerűsége a versnek, kint csicseregtek a madarak, simogatott a napocska, úgyhogy kiültünk a kertbe és megpróbáltuk eljátszani a Toldi vonatkozó verssorait. Ez kudarcba fulladt, mert mindenki a Budára vezető utat akarta megmutatni a lehető legnagyobb husángokkal és faágakkal, majd hamarosan veszekedés tört ki. Ennyit a szemléltető verstanulásról. 

A harmadik napra viszont…

…a Toldi végleg beköltözött. Mindannyiunk fejébe. Onnantól kezdve minden mondat gyanús volt. „Hozd ide a poharat!” – kezdtem, majd automatikusan folytattam magamban valami ütemes ritmusban. A nagy már erdei séta közben is mondta. Evés közben is mondta. Fürdés közben is mondta. És egy idő után már én is tudtam. Zsófi, az ovis már a kezdet kezdetétől tudta, ő igazi kis mini-Toldi lett, mindig tudott idézni belőle. 

És valahol itt vesztettük el az irányítást

Mert – hurrá, itt a felismerés! - a verstanulás nem csak arról szól, hogy pár napra megtanulunk egy szöveget. Hanem arról is, hogy ez a szöveg szabályosan beleköltözik az ember fejébe, mint a dallamtapadás. Ott zúg háttérben, minden időben. Visszajön főzés közben, autóban, fogmosásnál. Néha teljesen váratlan pillanatokban bukkan fel – például amikor az óvodás gyereked idézi zokniválogatás közben, reggel hétkor.

És közben persze vannak a klasszikus nehézségek is

A verstanulás közben a vers egyszer csak összekeveredik. Főleg, ha ilyen hosszú darabról van szó. 
„Ez most melyik versszak?”
„Mi jön utána?”

És akkor valahol a sok ismétlés között történik valami. Egyszer csak összeáll az egész. Ilyenkor látszik, hogy ez nem véletlenül maradt meg így. A ritmusa, a dallama, a képei valahogy tényleg másképp működnek, mint egy sima szöveg. Amit százszor elmondtál, az egyszer csak elkezd „jelenteni” is valamit. Ez az egész magolósdi – bármennyire is nyűgös közben – valamit ad, valamire mégiscsak jó. Nem tudom, hogy a nagy végül hány versszakot mond majd fel, lehet, hogy nem kap kisötöst, ahhoz Zsófit kellene beküldenem. De azt tudom, hogy a család fele már kívülről tudja az első éneket és egy hete Toldikként élünk otthon. 

És valahogy ez az egész mégis vicces. Meg egy kicsit szép is.