A tavaszi szünet harmadik napján arra keltem, hogy valaki fennhangon szaval a nappaliban. Zsófi, az ovisom, aki egyébként nem szokott ilyen vidáman ébredni, ráadásul eddig legfeljebb a „Boci, boci tarkát” mondta el teljes átéléssel a játszótéren, most kiugrott az ágyból, pózba vágta magát, és tőle is szokatlan színészi játékkal előadta:
„Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd, a többi horkol boglya hűvösében;”
Ott álltam a konyhában a kávéval a kezemben, ámulat kerített hatalmába, és egy pillanatra el is gondolkodtam azon, hogy ez most még álom-e. Nem volt az. Ez volt a valóság. A Toldi-betegség harmadik stádiuma. Zsófi zseniálisan cuki volt, meg lehetett volna zabálni, csak éppen ezt a verset nem tőle fogják majd kikérdezni a szünet után – gondoltam magamban, mint igazi ünneprontó anya. Persze megtapsoltam Zsófit és a reggeli terítés közben még számos sor kibuggyant belőle – például amikor végre felkelt a nagyon morcos Zalán, akinek egyébként ezt a verset meg kéne tanulnia, Zsófi egyből:
„Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása”
– szóval ilyen vidáman telt a reggel, mi, akiknek nem kötelező, legalábbis nagyon jól szórakoztunk a Toldin.
A nagy, ötödikes, hazahozta a hírt: a tavaszi szünet után verseny lesz. Aki a legtöbb versszakot tudja Arany János Toldijából, az kap egy kisötöst a rendes felelésjegye mellé. A kötelező „csak” az első ének. Tizennégy versszak. És akkor ott, a cipőlevétel közben, még azt gondoltam: ez teljesen rendben van. Egy kis verstanulás, egy kis kihívás, mi baj lehet? Hát… azt hiszem én sem mértem fel jól a szünet hosszát és a feladatot.
Leültünk, szépen, nyugodtan, mint egy mintacsalád. Felolvastuk, megbeszéltük, ki kicsoda, mi történik, még egy kis irodalom is becsúszott. Éreztem, hogy ez most az a pillanat, amikor az ember jól csinálja a szülőséget. Zsófi legalábbis nagyon élvezte, sokat kérdezett a „Toldi családról” és a korszakról. Már néha kínosan is sokat, amikre nem tudtam a választ, sőt, meglepett, hogy egy versszakra sem emlékszem, holott ez nekünk is kötelező volt valamikor. Ennyit a verstanulásról, gondoltam magamban.
„Na, ma csak három versszak.”
„Jó, akkor még egy.”
„Na, még ezt ismételjük át.” – Bevallom, kicsit esett a népszerűsége a versnek, kint csicseregtek a madarak, simogatott a napocska, úgyhogy kiültünk a kertbe és megpróbáltuk eljátszani a Toldi vonatkozó verssorait. Ez kudarcba fulladt, mert mindenki a Budára vezető utat akarta megmutatni a lehető legnagyobb husángokkal és faágakkal, majd hamarosan veszekedés tört ki. Ennyit a szemléltető verstanulásról.
…a Toldi végleg beköltözött. Mindannyiunk fejébe. Onnantól kezdve minden mondat gyanús volt. „Hozd ide a poharat!” – kezdtem, majd automatikusan folytattam magamban valami ütemes ritmusban. A nagy már erdei séta közben is mondta. Evés közben is mondta. Fürdés közben is mondta. És egy idő után már én is tudtam. Zsófi, az ovis már a kezdet kezdetétől tudta, ő igazi kis mini-Toldi lett, mindig tudott idézni belőle.
Mert – hurrá, itt a felismerés! - a verstanulás nem csak arról szól, hogy pár napra megtanulunk egy szöveget. Hanem arról is, hogy ez a szöveg szabályosan beleköltözik az ember fejébe, mint a dallamtapadás. Ott zúg háttérben, minden időben. Visszajön főzés közben, autóban, fogmosásnál. Néha teljesen váratlan pillanatokban bukkan fel – például amikor az óvodás gyereked idézi zokniválogatás közben, reggel hétkor.
A verstanulás közben a vers egyszer csak összekeveredik. Főleg, ha ilyen hosszú darabról van szó.
„Ez most melyik versszak?”
„Mi jön utána?”
És akkor valahol a sok ismétlés között történik valami. Egyszer csak összeáll az egész. Ilyenkor látszik, hogy ez nem véletlenül maradt meg így. A ritmusa, a dallama, a képei valahogy tényleg másképp működnek, mint egy sima szöveg. Amit százszor elmondtál, az egyszer csak elkezd „jelenteni” is valamit. Ez az egész magolósdi – bármennyire is nyűgös közben – valamit ad, valamire mégiscsak jó. Nem tudom, hogy a nagy végül hány versszakot mond majd fel, lehet, hogy nem kap kisötöst, ahhoz Zsófit kellene beküldenem. De azt tudom, hogy a család fele már kívülről tudja az első éneket és egy hete Toldikként élünk otthon.
És valahogy ez az egész mégis vicces. Meg egy kicsit szép is.
„De, kivel nem ér föl egész világ ökre,
Dicső híre-neve fennmaradt örökre.”
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.