A te kamasz gyereked is FOMO-s?

Nem gondoltam volna, hogy az én nagy és okos, csodás lányom egyszer egy plázázás miatt fog sírni. Egy szombat délután, amikor a barátnői elmentek együtt, csak úgy, „plázázni” – és ő nem volt ott. Hívták, de mi épp családi programot szerveztünk. Megadóan velünk tartott, nem volt túl vidám a gondolattól, hogy a kistesója szülinapján együtt töltjük a napot – méghozzá vadasparkban, dinóparkban és cukrászdában időzünk majd, ahogy az ünnepelt kívánta – de általában sem volt vidám, mióta kamasz lett, úgyhogy nem gondoltam súlyos következményekre. 

Valahogy eltelt a nap, jó volt együtt. Az én anyai szívemnek legalábbis nagyon és szerintem a szülinapos öcsi is jól érezte magát. Aztán este jöttek a sztorik. Képek, videók, nevetések, „legjobb nap ever” feliratok a barátnőktől. És valami eltört. Aznap este még csak fancsalinak láttam, egy mondatot mondott arról, hogy a többiek bezzeg milyen jól érezték magukat. De másnap, és harmadnap (ez olyan mesebeli is) rosszabb lett minden, többször sírt is, és meghallgattam azt is, hogy bizony soha többé nem lesz olyan, hogy kihagyjon egy plázát, mert ezt nem lehet ép ésszel kibírni. Három napig tartott, mire valahogy kisimult. Addig pedig egy mondat körül forgott a dráma: 

Én ott álltam, kicsit értetlenül. Mert a mi időnkben… igen, tudom, ez már gyanús mondat… de tényleg más volt. Ha lemaradtunk valamiről, legfeljebb másnap meghallgattuk az osztályban. Nem néztük vissza húsz különböző szögből, nem pörgött előttünk újra és újra. Nem volt ott a zsebünkben a bizonyíték arra, hogy mások éppen mennyire jól érzik magukat nélkülünk. Csak elképzelni tudtuk. Most viszont ott van. Mindig. Sárga fejekben, lájkokban, élő videókban, a valamiről te most lemaradsz érzése. És van rá egy divatos mozaikszó is: FOMO.

Mi az a FOMO, és miért pont a kamaszokat találja el ennyire?

A FOMO a „fear of missing out” rövidítése – vagyis a kimaradástól való félelem. Az az érzés, amikor valaki úgy érzi, mások jobb, izgalmasabb dolgokat élnek át, miközben ő nincs ott, mert mondjuk egy dínó parkban dekkol a családjával, kötelező jelleggel. Ez önmagában nem új érzés, mindannyian átéltük már. A különbség az, hogy a mai kamaszoknál ez nem egy múló gondolat, hanem folyamatosan újratáplált élmény. A közösségi médiában ugyanis mindenki a „legjobb verzióját” mutatja: a jól sikerült pillanatokat, a nevetést, a társaságot, az élményeket. Azokat a világrengető perceket, amiről te éppen lemaradsz, ha nem vagy részese. 

És ha ezt valaki naponta többször látja, könnyen elkezdi úgy érezni, hogy:

• mindenki más jobban él,
• mindenki másnak több programja van,
• ő az egyetlen, aki kimarad.

A kamaszok pedig különösen érzékenyek erre, mert éppen abban az életkorban vannak, amikor a kortársak véleménye, jelenléte, visszajelzése szinte mindennél fontosabb. Legalábbis egy családi programnál mindenképpen. 

Nyomasztó napok

Szülőként könnyű legyinteni, és legszívesebben én is azt tenném, de tudatos szülőként próbálok ilyenkor belehelyezkedni az ő fejébe és úgy végiggondolni a történteket. Ezeket a mondatokat már elengedtem, teljesen rossz iránynak bizonyult nálunk: 

„Ugyan már, csak egy plázázás.”
„Majd legközelebb ott leszel.”
„Örülj, hogy nem mentél, megspóroltál egy adag zsebpénzt.”

Most így leírva tényleg nagyon kevés mind, mint macisajtban a brummogás – ezekkel a próbálkozásokkal valóban nem voltam túl ügyes, csak olaj volt a tűzre. A FOMO mögött ugyanis nagyon is valós érzések vannak: szorongás, kimaradottság, önértékelési bizonytalanság.  És minél több időt töltenek a gyerekek a közösségi médiában, annál erősebb lehet ez az élmény.  Nem azért sírnak, mert „túlreagálják”. Hanem mert tényleg úgy érzik, hogy valami fontosból maradtak ki. Úgyhogy komolyan kell venni őket, az érzéseiket, nálunk ez sokkal közelebb hozta a fényt az alagút végén. 

Szülőként

Nincs egyetlen jó megoldás, vagy gyakorlat. És valószínűleg mi sem fogjuk mindig jól csinálni. Ahány ház, annyi szokás, annyiféle program és azokra való elengedés, telefonhasználat, satöbbi. Van néhány dolog, ami nálunk legalább elindított valamit:

Beszélni róla – nem kioktatva
Nem azzal kezdeni, hogy „ez hülyeség”, hanem azzal, hogy „megértem, hogy ez rossz érzés”.

Kicsit „elhúzni a függönyt”
Nem tiltani, hanem finoman segíteni abban, hogy ne pörögjön órákig ugyanaz a sztori.

Valós élményeket adni – nem versenyezve
Nem kell mindig „jobb programot” kitalálni. Elég, ha van valami közös, ami nem a képernyőn történik.

És néha kimondani a fájó igazságot:
„Igen, néha kimaradunk dolgokból. És ez nem jelenti azt, hogy kevesebbek vagyunk. De most nem tudlak elengedni, más dolgunk van”

Ki mondta, hogy szülőnek lenni könnyű? 

Mindaközben, ahogy ezek az elengedés-itthon maradás csatározások zajlanak, ott van bennünk egy másik érzés is. Hogy nem tudjuk megvédeni őket ettől teljesen. Mert ez már homlokegyenest más világ, mint ahol mi voltunk kamaszok. Ők egy olyan térben nőnek fel, ahol az életük folyamatosan összehasonlítható másokéval. Ahol mindig van egy másik buli, egy másik társaság, egy másik „jobb pillanat”. Az álláspontok közelíthetők, és ez is már valami. Elérhető az az állapot, amikor a kamasz velünk van, családozunk, és közben csak fanyar mosollyal megmutatja az éppen máshol készült barátnős bejegyzést, amin ő nincs ott, hogy lássuk, ez lett a legtökéletesebb fotó. Elismerjük és megígérjük neki, hogy a következő hétvégi napja szabad lesz. Halkan jegyzem meg, hogy szerintem a dinóparkban lőtt családi kép is csodálatos lett...