„Levágtuk a húgom haját….”

„A hugi volt a kedvenc. Apánknál különösen. De anyánk is csodálta: de szép vagy, milyen gyönyörű hosszú göndör hajad van! A bátyáimnak se tetszett ez annyira, aztán megbeszéltük, hogy mikor nincsenek otthon, levágjuk a hugi haját. Le is vágtuk szegénynek. Sose nőtt abban a formában vissza”-emlékezett a saját anyám kölyökkori irigységére. De a bátyái vették rá arra is, amikor idegen kertben rájuk talált a kert tulajdonosa talán gyümölcslopás közben, és a drótkerítésen át kellett menekülni. Ő, mint legkisebb és leggyengébb, nem bírta az iramot, a combján egy csúf, hosszú forradás emlékeztetett évtizedeken át a gyerekkori hajszára. Nem haragudott a testvéreire, felnőttként a legösszetartóbb banda lettek – sajnos már csak anyám van életben a négy testvérből. A gyerekkori, testvérbiztatós csínyeknek állítunk e posztban emléket.

A hajlevágás visszatérő motívum, amire sokan emlékeznek gyerekkorukból. Néha az érintett biztatására, máskor lármás tiltakozása ellenére készül új frizura a lelkes tesók kivitelezésében. Néha kopaszra nyírás a csíny vége, máskor a szomszédok kérdezték hetekig: „ugye nem volt beteg szegény, hogy ilyen lett a haja….”????

Zajló jégtáblák és megmászott palatetők

„A bátyám négy évvel volt idősebb, és mindenféle elvetemültségre rá bírt venni. Felmásztunk a tetőre, a szomszédok szíves érdeklődésére közöltük, a szüleink megengedték…. Elmentünk horgászni hajnalban engedély nélkül, mentünk jégre és úsztuk át a folyót….”-emlékszik egy azóta nagypapává nőtt kisgyerek mindenféle falusi csínyekre, csúzlival lelőtt madarakra, az Indul a bakterház jeleneteire emlékeztető gonoszkodásokra. Amikor a Bezzeganya Facebook-oldalán kérdeztünk hasonlóakról olvasókat, ott is érkeztek ilyen válaszok: „A zajló Dunán jégtábláról jégtáblára ugráltunk a Bem rakpartnál, mert szerettünk volna hazavinni egy szépet. Sikerült kihalászni a legszebbet….”. A fiatalabbak már nem is emlékeznek tán, milyen lehet a Duna, amikor úgy igazán zajlik rajta a jég. Abban egyetérthetünk, nem veszélytelen.

Összefirkált fal, ablakon át bedobott sáros gyümölcs, anyuci blúzára vasalt gumicukor

A csínyek egy része lehet, hogy bosszantó volt, de legalább nem komolyan veszélyes. „Nyomdázzuk tele a falat a karácsonyfa mögött” – javasolta egy gyerek, a szülők nyilván nem gondolták, hogy az angyalkák tervezték az új dizájnt. „Kivasaltam a gumicukrot anyukám legújabb blúzán, mert azt mondta a bátyám, hogy nem merem” – írta másik olvasónk, hát, veszélyes épp nem volt a dolog, de kárral nyilván járt a remek ötlet. „Hóval betemetett kutyasz@ron ugráltattam a tesómat - sajnos utána ki kellett sikálnom a bűzös hótaposóját” – így másik kommentelőnk, szinte érezni a szagot elolvasás alatt. „A szomszéd ablakán bedobáltuk a sáros szilvát.. És minden a tesóm ötlete volt…” – így a harmadik olvasó, erre nekem beugrott, hogy a hetvenes években „divat” volt az emeleti lakásokból (vagy osztályteremből…) vízbe áztatott vécépapírgurigát dobálni, az arrajárók nagy bosszúságára.

"Megettük a tapétaragasztót" - így egy másik hajdani kisgyerek, és azt hiszem, ez már nem volt teljesen veszélytelen ügy, de a lejjebb felsoroltakhoz képest még mindig viszonylag ártatlan csínytevés.

„Még jó, hogy megúsztuk” – titkos cigizés, tiltott motorozás, ugrás a száraz szökőkútba

A kevésbé veszélytelen csínyek ugyanis még utólag is frászt hozhatták a szülőkre. „Kiugrani a hintából, amikor a legmagasabbra leng” – írta egyik olvasónk. „Beleszívtam a bátyám cigijébe, arra gondolt, így nem fogom beárulni” – így a másik. „Fára másztam, köpőcsöveztem, sárban fürödtem, hogy a tesómnál bevágódjak” – írta a kisebbik tesó, míg mások a szekrényről szaltóztak le az ágyra, felmásztak a macska után a palatetőre, hazamentek kulcs és engedély nélkül a suliból, krétát ettek vagy cserebogarat, esetleg kiszöktek éjszaka a házból a faluba. De a frászhozók egyik csúcssztorija az volt, hogy: „Rávett a tesóm, hogy próbáljam ki apukám motorját...a vízmű kerítése állított meg.”

„A testvéremet kergettem egy szökőkút körül. Nem volt benne víz. Én elbújtam ès rákiabáltam és ő beugrott a kútba. Sajnos megsérült a háta. Megbántam nagyon…”

Apu helyett aláírt ellenőrző, túl jól sikerült bújócska és lefejezett egér

„Általános iskola, egyest kaptam, már nem tudom miből. El kell tussolni...napokig gyakoroltuk az öcsémmel utánozni apukánk szignóját. Olyan jól sikerült, hogy csak abból jött rá, hogy olyan színű tintája nincs...amit aztán kaptam..inkább megmutattam...hát ennyi..” – így a tipikus iskolai történet, valószínűleg csak az elektronikus napló térnyerése vetett véget ennek a fajta átverésnek.

Mások szőnyegbe tekerték, szekrénybe bújtatták úgy a tesót, hogy még a sokat tapasztalt szülő se találta egy ideig „Lerúgtuk a kakukkos órát a falról, de már nem tudom melyikünknek sikerült, de repült” – emlékszik egy másik olvasó, ez enyhe szórakozás ahhoz képest, aki visszaidézte, hogy a kezében tartott egeret hogyan fejezték le, hogyan loptak közösen golflabdát, vagy dobáltak ezt-azt az égő kályhába (még jó, hogy le nem égett a ház). „Égedelem rossz kölykök voltunk, csoda, hogy túléltük” – mondták többen is, és ehhez még néha testvér sem kellett. Egyke gyerek a barátját vette rá, hogy gyújtsák fel közösen a szomszéd kertben a száraz őszi avart, más az unokatesókkal fogott össze, hogy a nagypapi italgyűjteményét szép csöndesen megdézsmálják, teát vagy vizet töltve az alkoholos italok helyére. Daliás idők – emlékezzünk ezekre, amikor a saját gyerekünk (esetleg testvére vihogós közreműködésével) követ el valami égbekiáltónak vagy kiemelten veszélyesnek ítélt aktuális disznóságot. Elvégre mi is felnőttünk azért valahogy.

Vakmacska

Fogadjunk, hogy nem mered....!!!!