Manipulál a gyerek a hisztijével? Most kiderül!

PUBLIKÁLÁS: 2021. szeptember 23. 07:00

Egy ismert francia pszichológus, Isabelle Filliozat 1-5 évesekről szóló gyereknevelési könyvéből szeretnék veletek megosztani kettő, általam fordított részletet. A könyv nekem rengeteget segített, de magyarul még sajnos nem jelent meg, pedig szerintem lenne rá igény - nagyon gyakorlat-orientált, és segít megérteni, mi zajlik a gyerekekben.

Bezzeganya

A szerző cikkei

Előszó

Két gyerekem van. Anyaként voltak nagyon örömteli pillanataim, amikor úgy éreztem, összhangban vagyok magammal és a gyerekeimmel, de voltak nagyon gyötrelmes pillanatok is. Ilyenkor tehetetlennek éreztem magam, tele kételyekkel, és megkérdőjeleztem önmagam. Szerettem volna találni egy könyvet, ami elmagyarázza, hogy a gyerekem mit élhet át egy adott helyzetben, és ötleteket ad arra, hogy én hogyan viszonyuljak hozzá. Nem fogadtam el a tanácsokat osztogatók túlságosan gyors elemzéseit:

„Hisztizik, manipulálni akar téged, meg kell mutatnod, ki parancsol...”

Egyrészt az alapján a kevés alapján, amit a gyerekagyról tudtam, kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy képes lenne-e egy gyerek ilyen bonyolult stratégiákat kialakítani. Másrészt furcsának tűnt, hogy az adott életkorban lévő gyerekek ennyire hasonló viselkedéseket produkálnak. Kell, hogy legyen ennek valami értelme. Ezeket a szülőket ennyire zavaró cselekvéseket valóban hatalmi harcként kéne értelmezni, mikor úgy tűnik, hogy a gyerekek nagy része kétéves korban hatalmas dührohamokat produkál, hogy egy másfél éves gyerek, akitől azt kérjük, ne csináljon valamit, mégis csinálja, a szemünkbe nézve, hogy a tizenkét éves fiúk alig akarnak mosakodni, és hogy a tizenöt éves lányok az összes koszos edényt a szobájukban tárolják...

Ha ezek a viselkedések ennyire elterjedtek, akkor tényleg értelmezhetem úgy őket, mint egy ellenem kialakított manipuláció?

Az én kiinduló hipotézisem az, hogy a gyerekek viselkedései, még a legextrémebbek is, elsősorban a saját növekedési szükségleteiket szolgálják. Az, hogy jobban megértsem a gyerekek mozgatórugóit sarkalatosnak tűnt, mert az értelmezéseink irányítják a viselkedésünket.

Ráadásul a hagyományos nevelési modellek nem bizonyították hatékonyságukat, ezt láttam nap mint nap nem csupán a pszichoterápiai rendelőmben, hanem a hétköznapi életemben is, ahogy biztosan Önök is ezt tapasztalják. Az önbizalom, a belső biztonság, a harmonikus kapcsolatok nem olyan gyakoriak a felnőtt-társadalomban. Pedig ezeket a képességeket kívántam a gyerekeimnek, segíteni akartam őket, hogy felelősségteljes és önálló felnőttek legyenek, könnyen mozogjanak a társadalomban, és nem olyan felnőttek, akik pánikolnak attól, ha emberek előtt kell beszélni, vagy akik csak azért tartják be a közlekedési szabályokat, mert félnek a rendőrtől.

Szerettem volna egy olyan hozzáállást kialakítani, ami valóban nevel, és ami alkalmazható azokban a nehéz helyzetekben, amik előbb-utóbb úgyis előfordulnak. Ezért előbb átgondoltam a dolgokat, és nem reflexből cselekedtem.

Ezeknek az átgondolásoknak az eredményeit írom le ebben a könyvben.

...

Egy gyerek egy picit bonyolultabb, mint egy szobanövény

„Mindazokat, amiket érted tettem, így hálálod meg nekem! Elhullajtod a leveleid és ferdén nősz! Majd meglátod, nem fogok neked trágyát adni és megfosztalak a napfénytől. Gondolkodni fogsz a lépcső alatt. Majd meglátjuk, ki itt a főnök!”

Amikor a fikuszuk levelei sárgulnak és lehullanak, nem képzelik azt, hogy a növény direkt csinálja, azért, hogy ugrassa önöket, vagy hogy rossz kertésznek tüntesse fel önöket. Úgy értelmezik a növény „magatartását” mint egy üzenetet: túl sok vagy nem elég víz, fény, trágya... Hiány vagy túladagolás, próbálják megérteni, mi történik.

Egy gyerek (egyértelműen) összetettebb, mint egy növény, de nem bonyolultabb. A hisztinek látszó pillanatok szükségleteket fejeznek ki. Hiány vagy túlzás. És ha a viselkedése nem provokáció, hanem következmény, válasz, reakció? Az is előfordul, hogy problémaként értelmezünk olyan viselkedést, ami teljesen természetes. Teljesen fölöslegesen lenne minden ősszel pánikolni, amiért a fák a kertben elveszítik a leveleiket... vagy hogy a négyéves gyermekük utál veszíteni.

Mi az a hiszti?

A legtöbb szülő szemében a gyerekek hisztiznek. Teó nem akar a kék pohárból inni, Juli nem akar felöltözni a sétához, Anti csak anyával akar fürdeni... Idegesítenek minket!

De valóban mindez csak „színjáték”? Ezek a magatartások, annyira jellemzőek, valóban „hisztik”-e, azaz jelentéktelen követelések, vagy teljesen érthető viselkedések, ha az agyuk fejlődését nézzük? Az, hogy a hároméves kicsi Leánk bőgése felbosszant minket, az talán csak Lea viselkedésének a következménye, de nem ezt akarta Lea.

Biztosak vagyunk benne, hogy a gyermekeink tudatosan próbálják a hatalmat átvenni fölöttünk:

„Nézd, direkt a szemembe néz, miközben rosszalkodik!”

Kár, hogy amit bizonyítéknak veszünk, annak lehetnek más okai. Szeretnének nyugodt, csendes, illedelmes gyereket, aki soha nem sír vagy kiabál? Ez nem lehetséges. Szeretnének megszabadulni a hisztiktől? Lehetséges!

Mi játszódik le a gyerekben?

Igen, tényleg lejátszódik valami. A gyerek nem csak véletlenül reagál így, vagy nem azért, hogy ártson. Ezért, mielőtt felidegesítenénk magunkat, kérdezzük meg tőle és magunktól, fennhangon:

„Mi történik most?”

A kérdés kimondása segít megakadályozni, hogy a szokásos módon reagáljunk.

Egyetlen dolog biztos: a gyereknek nem célja sem csapdát állítania a szüleinek, sem próbálgatni a határokat. Egyszerűen nincsenek meg hozzá a szükséges agyi képességei. A hisztik, ahogy látni fogjuk a könyv során, valójában a gyerek agyának reakciói olyan helyzetekre, amik túl bonyolultak számára. Fedezzük fel együtt, mi játszódhat le a gyerekben.

Hiszti-e?

Egy teszt, hogy tisztán lássunk

Ha ellenőrizni szeretné, hogy a gyermeke képes-e egyáltalán a bolondját járatni Önnel, létezik egy egyszerű teszt: gyerekének könnyen lehet, hogy van a játékai közt egy olyan doboza, ahol a megfelelő lyukakba kell beledobni különböző formákat. Mutasson meg neki két lyukat, például egy négyszöget és egy háromszöget, és adja a kezébe a háromszöget.

Kérdezze meg, hogy melyik lyukba megy a forma. A legtöbb húszhónapos véletlenszerűen fog az egyik lyukra mutatni. 40 hónaposan az esetek nyolcvanöt százalékában a háromszög lyukba fogják dobni a formát. De ebben az életkorban sem állandóan jó még a válasz. A gyermekek többsége csupán négyéves kor után fogja minden egyes alkalommal a jó lyukba dobni a formát, mivel ehhez a feladathoz egyszerre három képzet fejben tartása szükséges. Amíg a gyereknek a jó válaszhoz szüksége van arra, hogy kipróbálja, a formát be tudja dobni-e az adott lyukba és nem képes szóban elmondani, melyik forma melyik lyukba megy, addig nem képes semmiféle „hisztire”.