A nyolcadik hónapban derült ki, hogy ikreket várok

Akkoriban a Hungarofructnál dolgoztam, és bizony végigszenvedtem az egész nyarat. Talán voltunk egyszer szabadságon, de az nem bizonyult elégnek. Mindent csináltam, dolgoztam a szabadságolós kollégák helyett, otthon paradicsomot főztem be. Elfáradtam. Október végére vártuk a jövevényt, ezért úgy terveztem, hogy szeptemberben kiíratom magamat az orvossal, és innentől kezdve a lakásban teszek-veszek, készülök a nagy eseményre.

Aztán semmi nem úgy történt, ahogyan elterveztem. Mivel két orvoshoz is jártam, egyik az SZTK-s, másik pedig egy privát orvos a Bajcsy kórházban, bőven lett volna lehetőség, hogy készüljön ultrahangos vizsgálat, de az SZTK-s úgy gondolta, hogy majd a privát, neki pedig az volt a véleménye, hogy nem fontos a vizsgálat, minden rendben van, a szívhang erős, a labor tökéletes, a bébi méretére meg majd fény derül, ha megszületik. Botor gondolat, és veszélyes is, ő tudta a legjobban, hogy a gyógyszer, amit felírt nekem, ikerterhességet okozhat.

Na, de, menjünk vissza 1983. szeptember elejére. Nagy elánnal dolgoztam a munkahelyemen, talán ez az utolsó napom, holnap már be sem jövök, mert délután kiír az orvos. Békésen üldögéltem az SZTK-ban, míg vártam soromra. Tudtam, hogy minden rendben, elképzeltem a következő heteket, amikor is otthon leszek, nem kell korán kelni, rendezgetek, rakosgatok. Ábrándos gondolataimból az orvos komoly arca, és szavai zökkentettek ki:

Hüledeztem, ez nem lehet igaz, nemrég voltam itt, minden rendben volt, és különben is, mi lesz az elképzelt egy hónapos pihenésemmel, meg nem is érek rá, este Dunakeszire kell mennem, mert a kolléganőm beígért egy csomó babaruhát.

Dunakeszit még megjártuk aznap – minő felelőtlenség – és otthon aludtam, de másnap reggel bevonultam a kórházba. Rögtön a szülőszobában kezdtem. Infúziót adtak, hogy késleltessék a szülés megindulását. Nem éreztem én semmit, nem is értettem mit keresek ott. Az ágyak lepedővel voltak egymástól elválasztva, ugyan nem láttam semmit, de a leplek mögül jövő hangokat remekül hallottam. Eddig nem voltak aggályaim a szülést illetően, de az itt töltött egész nap ennek pontot tett a végére. Kissé félni kezdtem.

Késő este volt már, mire osztályra kerültem, végre egy „normál” ágyba. Másnap aztán beindult a gépezet. Vizsgálatok így-úgy, szülésznő által, aki szerint túl kicsi a gyerek feje, ugyan a súlyát 3 kg-ra saccolta. Megijesztett. Mi az, hogy „túl kicsi” a feje? Röntgen következett, aminek eredményét a folyosón ücsörögve vártam. Néhány perc után kirobbant az ajtó és kirontott rajta a röntgenasszisztens fülig érő szájjal. Úgy nevetett, örült, hogy engem is mosolyra fakasztott.

– kérdezte. Nincsen – mondtam én.

Bementünk a röntgenes szobába, és ott egy hatalmas kivetítőn láttam a felvételt, azon két kis gerincet, négy lábat, négy kart, megvolt mindenkinek mindene. Az egyik gyerek feje nagyobb volt, a másiké kisebb, hát erről beszélt a szülésznő! Csak álltam ott, és kavarogtak a gondolatok, mi lesz most, minden gyerekholmiból csak egy van otthon, és egyáltalán, hogy fogok tudni én ennek a feladatnak megfelelni?

Nem sokáig hagytak morfondírozni, szedjem a motyómat, és visznek át a Dél-Pesti kórházba, nekik van koraszülött osztályuk. Annyi időm volt csak, hogy a szobatársamnak megadtam valamelyik családtag telefonszámát, kértem, hívja fel, és mondja el, hogy kettő gyerek lesz, és másik kórházba visznek át. Jött a mentős, kísért engem le az autóhoz. Kipirulva, büszkén vonultam a hosszú, világoskék hálóingemben, akkor még hosszú hajam volt, nem híztam sokat, szép kismama voltam. Kicsit udvarolt is nekem az ember, és előzékenyen megkérdezte, hogy bekapcsolja-e a szirénát. Az istenért, be ne kapcsolja, mert akkor biztosan megszülök.

Ment a körtelefon a családban, felbolydult az, mint egy méhkas. Jöttek engem látogatni, mondták, ne aggódjak, Apa is örült, mondta, majd felneveljük őket. Gyorsan került egy másik gyerekágy is, a szomszédban már kinőtték. A felettünk lévő emeletről, az ablakon át emelték be a helyére.

A Dél-Pesti kórházban talán három nap telt el mindenféle esemény nélkül, amikor estefelé egyszer csak rohanvást a mosdóban kötöttem ki, ahol keresztanyám finom vacsoráját azonnal viszontláttam. Innentől kezdve felgyorsultak az események.

Este nyolc óra körül már igen nyűgös voltam, a szülészet „előszobájában” járkáltam le-föl. Szerencsére nem kellett feküdni, mert az borzasztó lett volna, ha az embernek minden baja van, és fektetik, maradjon nyugton. Valami lecsöppent a fehér zoknimra, azt persze nem lehetett ott hagyni, levettem, és kimostam. Arra már nem emlékszem, hogy maradtam-e fél pár zokniban vagy levettem a másikat is. Teltek-múltak az órák, én csak járkáltam, majd egyszer csak úgy éreztem, itt az idő.

A nővérek orvosért szaladtak. Hiába a privát orvos, éjjel volt, az ügyeletest riasztották. Én már az ágyon feküdtem, és türelmetlenül kérdeztem:

Akkor már nem fáj semmi, az ember valami más – nem is földi – dimenzióban van. Mindenki tudja, mit kell csinálni, a természet teszi a dolgát. Könnyen ment, nem különösebben megerőltető volt azt a pici gyereket a világra hozni, aki 1,68 kg-ot nyomott, és elsőnek született meg 1983. szeptember 14-én, éjjel fél 3-kor. Ő lett a Melinda. Mivel már tudtuk, hogy ketten lesznek, a másik név is készen állt. Lánynév. Gondoltam, hogy lány lesz, fiú alternatíva nem volt. Néhány perc múlva jött a másik pici gyerek, kicsit kevesebb súllyal, 1,56 kg-mal éjjel – talán – fél három után 5 perccel. Ő lett a Barbara.

Éva

Ha te is elmesélnéd szülésed történetét, a [email protected] címen várjuk.

Ikerszülésekről itt olvashatsz még

Komplikációk léptek fel az ikerszülés után

Ikerket szültem természetes úton

Két babát szültem néhány perc alatt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?