Fogom-e szeretni a kamasz gyerekemet?

Egy párhuzamos valóságban azzal vakítunk ismeretlen HR-eseket, hogy kiváló csapatjátékosok vagyunk, meg nyitottak és asszertívek, ami csak kell. Közben IRL a kevésbé szerencsések a gyerekei(n)knek passzolják tovább a szüleiktől kapott mondatokat, hülyevagymégeztsemtudod, milyenleszígyabizi, sehovasevesznekfel.

Nemrég egy nyolcadikos osztályban nyelvtanórán önéletrajzírás volt a téma. Egy 14 évesnek elég vékonyka a munkaerőpiaci előélete, így másra szerettem volna koncentrálni. Megbeszéltük, hogy egy önéletrajz tulajdonképpen palackposta a semmibe, olyan ismeretlen embereknek kell mondanom valamit magamról, akik semmi másra nem tudnak támaszkodni, mégis véleményt kell alkotniuk rólam. Szóval nem vagyunk könnyű helyzetben.

Bemelegítő feladat, írj össze magadról 3-4 tulajdonságot, amit egy új iskolába kerüléskor kihangsúlyoznál. (Fejemben párhuzamosan fut, hogy pedagógiai cél: önreflexió, önmegismerés, kár, hogy csak 20 perc jut rá)

Gyerekek tollat ragadnak, vakarják a fejüket a füzet fölött, nehéz ez, na. Pár perc múlva körbekérdezek, hogy mire jutottak. Persze senki sem meri elkezdeni felolvasni, így belenézek a füzetekbe. Olyanokat olvasok, hogy „sajnos vannak hármasaim is”, meg „nem túl jó a helyesírásom”. Hála Istennek van egy-két „sok barátom van” meg „szoktam szerepelni az iskolai programokon.” Hamarosan azért elindulnak a felolvasások is, végre tudunk beszélgetni.

Tanári énem viszi az órát tovább, közben a leesett államat keresem a tanterem padlóján. Hogy juthat odáig egy gyerek, hogy egy ismeretlen helyzetben szinte csak rosszakat mond magáról? Mit várunk magunktól, társadalmunktól, nemzetünktől, ha a srácaink 14 évesen erre a pályára álltak rá?

Ha a 2-3 éves gyerek odahozza a rajzát, automatikusan rámondjuk, hogy ügyes vagy, 5 éves korában már felhívjuk a figyelmét arra, hogy színezzen csak a vonalon belül (miért is?). Aztán durvul a helyzet, jönnek az első fekete pontok a nem szépen kerekített cicabetűre, és frusztrálódunk, és elfelejtünk dicsérni.

A gyerekek, a gyerekeink napi 7 órát iskolában töltenek, utána még párat iskolai feladatokkal, és ez bizony hatással van rájuk. Az a szövegkörnyezet, az a szemlélet, amiben ennyi időt vannak, áthatja őket. Legyünk bármilyen elfogadó szülők, nem írhatjuk felül ezeket a hatásokat. Egy tanórán, egy osztályközösségben felhalmozódhatnak a negatív csengésű szavak, amiknek nagy ereje van.

Köszönet minden szülőnek, aki elmondja a gyerekének, hogy büszke rá, hogy szereti. Tudom, nehéz, nekem se sikerül mindig, főleg a kamaszokkal nem. Mert nyegle, meg visszapofázik, és idegen, és vajon szeret-e egyáltalán.

Én szeretem, az tuti, de vajon merem-e majd mondani? Mondjuk válaszul a rám csapott ajtónak, bele a bömbölő zenébe a fülhallgató alá, ugyanazzal az elszánással, ami kisbabakorában még megvolt? Nyakigszaros pelus helyett büdös láb, ugyanaz, csak másképp. Mi lesz, ha mondom, hogy szeretem? Ciki lesz? A szeretet sose ciki. Megsértődik? Majd meg is békél. Ha nem csak mondanám, kimutathatom-e? Ölelés, puszi - csak ha ő akarja, akkor viszont azonnal, kaszát-kapát félredobva? Olyan jó volt pici korában szagolni a reggeli büdi száját, most meg nem annyira jó. Talán olyanok, vagyunk, mint a legtöbb állat: a felnövőt már pöcköljük kifele a fészekből.

Állítólag a kamaszkorra készülve a szülő legjobban azt teszi, ha tanulmányozza egy páfrány viselkedését, és azt utánozza a viharos évek alatt – ne szólj, ne mozdulj, ne légy ciki. Vigasztaljon, hogy Duff McKagan a Gunsból is ciki a saját tinilányainak, mint az az önéletrajzából kiderül. Majd csak vége lesz egyszer, és talán minden szülő pont ekkorra fárad el végképp.

Én bevallottan nehezen viselem a szülőséget, most már el is döntöttem, hogy nem lesz második gyerekem. Vágom a centit, hogy mikor lehetek szabadabb egy kicsit, mikor lesz több időm írni, tanulni, vagy csak kreatívan bambulni kifele a fejemből. Majd kamaszkorában lesz.

Lesz?

Fák Jú Tanárnő

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?