Rettenetes anya vagyok, etetni sem tudom a fiamat!

A szoptatás

Egyszóval túl voltunk a nehezén. (Gondoltam én.) A kórházban próbálgattam a szoptatást, de mivel a gyerek nagyon jól aludt, ezért nem raktam túl gyakran mellre. A csecsemős nővérek sem voltak túl segítőkészek. Mindig csak azt mondták, hogy „Anyuka, próbálkozzon csak!”, meg „Igyon sok folyadékot!”. Időnként jött egy-egy nővér, és betuszkolta a gyerek szájába a mellem, de ez sem segített sokat a technika elsajátításában. A 4. nap körül történt meg a tejbelövellés. Addigra viszont besárgult a baba, így nem igazán akart szopizni. A kórházból hazaengedtek, mert a baba súlyvesztése határokon belül volt.

Hazaérkezésünk napján még nagyjából rendben mentek a dolgok. Próbáltam szoptatni a kicsit, de sokat nem evett, mert egész nap aludt. Arra gondoltam, hogy fog ez menni nekünk. Másnap a gyerek rákezdett a sírásra és szó szerint egész álló nap sírt. Próbáltam sokat mellre tenni, de nem sokat segített, mert nem volt elég a tejem. Első babával elég ijesztő volt a dolog, különösen, hogy a kórházban alig sírt a pici. A gyerekorvos dél körül érkezett. Ő volt az első, aki nem csak a mellemet próbálta a gyerek szájába tuszkolni, hanem próbálta részletesen megmutatni, hogy hogyan működik a dolog. Leült mellém, és legalább fél órát nézte, hogy hogyan szoptatok. Igazgatta a babát a mellemen, tippeket adott és mindenféle pózt mutatott. Azt javasolta, hogy kétóránként szoptassak este 11-ig, és szoptatás után próbáljak fejegetni is, mert nincs elég tejem. Felhívta rá a figyelmet, hogy a sárgaság csak úgy fog elmúlni, ha kellő folyadékhoz jut a gyerek. Elmondta azt is, hogy mivel a besárgult babák aluszékonyak, így nagyon nehéz lesz ébren tartani.

Másnap megpróbálkoztam az általa javasolt dolgokkal, hogy lehetőség szerint elkerüljük a tápszert, mert ugye az anyatej a legjobb tápanyag a babának. Reggel 6 kor keltem, egy órán keresztül szoptattam a babát, utána fejtem a tejet cseppenként egy kézi mellszívóval. Utána fél óra múlva újból kezdtem ezt a kört este 11-ig. Éjjel még egyszer felkeltem szoptatni. A szülés utáni ingatag idegállapotnak ez a tortúra egyáltalán nem tett jót. Tízpercenként elsírtam magam, miközben azt mantráztam magamban, hogy rettenetes anya vagyok, mert még etetni sem tudom a fiamat, pedig ez az egy dolgom lenne. Korábban azt gondoltam, hogy a szoptatás úgy fog kinézni, hogy ráteszem a mellemre a gyereket, és enni fog. Sehol nem írták, hogy ezt azért mindkettőnknek meg kell tanulni. A férjem az első nap után azt mondta, hogy ezt befejezzük ezt a napirendet, mert nem akarja, hogy idegösszeomlást kapjak, így módosítottuk háromóránkéntira az etetéseket, és időnként tudtam 1-1 órát aludni. A szoptatások baromi nehezen mentek. A baba folyton aludt, csipkedni kellett, ébresztgetni, dalolászni kellett neki mind a három gyerekdalt, amit ismertem. Közben a másik kezemmel próbáltam a félig alvó gyerek szájában tartani a mellbimbómat. Az egész családom igyekezett nyugtatgatni, hogy :

„Majd belejön a gyerek!”

„Anyádnak is sok teje volt, neked is sok lesz biztos.”

„A te tejed biztos zsíros, és nem kell annyi a babának”.

„A Rozinak se volt sok teje, aztán nézd, milyen nagyra nőtt a babája!”

Mondtam, hogy de hát üvölt az éhségtől a gyerek két napja, de csak legyintettek rá. Ezek a megjegyzésekkel csak olajat öntöttek a tűzre. Egyre stresszesebb és kétségbeesettebb lettem. Közben a gyerekorvossal többször egyeztettünk. Azt mondta, hogy ha egy mód van rá, szeretné a tápszerezést elkerülni, de mivel egyre kevesebb volt a tejem az egyre gyakoribb szoptatások ellenére, és egyre idegesebb voltam, a harmadik napon felírta a tápszert. A férjem elment kiváltani a tápszert, és mire hazaért vele, hirtelen sikerült a babának normál mennyiségű tejet ennie. Annyira megkönnyebbültem, hogy nem fog éhezni, hogy hirtelen megindult normálisan a tejtermelésem. Természetesen még hetekig fejegetni kellett a mellem, néha kicsi tápszert is kellett adni, de legalább beindult a dolog. Nagy kő esett le a szívemről.

A szoptatással egyébként nagyon sokáig problémáim voltak. A babát le kellett szoktatni az egyórás evésről, mert folyton bealudt, és mikor le akartam venni a ciciről, felriadt, és ismét követelte a tejet. Fokozatosan rövidítettem az időtartamot fél órára. Havonta egy héten keresztül eljátszotta a pici csemetém, hogy nem volt hajlandó enni a mellemből, folyton lefordult a ciciről, és nem akarta megenni a tejet. Elképzelésem sincs, hogy mi okozhatta ezt. Próbáltam lefejt tejjel pótolgatni, de csak óvatosan, nehogy hozzászokjon a kényelemhez a fiatalember. Az első három hónapban így kicsi volt a súlya, folyamatosan méregetni kellett, és mellszívóval nyúzni a mellemet. Körülbelül a 4. hónapban hirtelen elhagyta ezt a rossz szokását, begyújtotta a rakétáit, és madárcsontú kisfiúból Michelin gumiemberke lett.

Őszintén szólva, az első időszakban a fenti problémák miatt utáltam szoptatni. Tudtam, hogy ez a legfontosabb a babának, de azt éreztem, hogy nincs más alternatív a szoptatáson kívül, és ha ez nem sikerül, akkor kudarcot vallok. A csapból is ez folyt, hogy szoptatni kell, a tápszer rossz, mindenki tud szoptatni, csak akarni kell, etc, etc… Az első időszakban számoltam, hogy nagyjából mennyi szoptatási alkalmat kell még kihúznom, annyira nagy nyomást éreztem magamon. Azután ahogy ügyesedett a gyerek, és ahogy egyre kevesebb probléma volt a szoptatással, úgy megszerettem a dolgot. Annyira aranyos, ahogy szopizik a kicsi, elmondani nem tudom. Belebújik a cicimbe, lökdösi, gyurmázza, mohón szürcsöl, és nem tud betelni vele. Amikor végez, akkor pedig felnéz rám, kacag egy hatalmasat, fülig ér a szája, és csaknem azt mondja, hogy köszi Anyu, ez szuper volt. Most úgy érzem, hogy nem akarom soha abbahagyni a dolgot.

Folyt. köv.

Niké

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?