Azért születik a gyerek, hogy törlesszük az adósságunkat

PUBLIKÁLÁS: 2014. július 12. 07:00

A minap szemem elé került egy elgondolkodtató cikk egy régi-régi újságban. Az akkori „modern” nevelést boncolgatta, a régi szülő-gyermek kapcsolattal szemben. Olvasása után azon tanakodtam, hogy mik lehettek azok a módszerek, amelyeket a „fegyelem eszközeinek” hív? Nem gondolnám, hogy csakis a körmöst, vagy a jobb és bal tenyerest takarta. Annyira előttem van a nagypapáimnak az a bizonyos ellentmondást nem tűrő nézése, amiből tudtuk, hogy nem fogja megváltoztatni a véleményét, a „nem”-nek egy bizonyos kiejtése, hangsúlya. A szülőknek már nem volt ilyen határozott „nem”-je, amolyan alkudozásnak helyet adó „nem” volt. Pontosabban apukámnak volt/ van ilyen, és milyen érdekes ez az adok-kapok dolog, mert az apai nagyszüleim több mint száz éve születtek, a cikk írásakor ők már a „tegnap” gyermekei voltak, miközben anyukám szülei még igen zsengécskék voltak a cikk írásakor, szóval felvet érdekes kérdéseket, gondolatokat. Lássuk a cikket, kicsit igazgattam a szavakon, rövidítettem, de a nagy része szöveghű. „ Valamikor azzal áltatták magukat a szülők, hogy a gyermek hozzájuk való ragaszkodása, a kölcsönösség alapján szükségszerűen éppen olyan erős, áldozatkész erős kapocs, pont olyan, mint a szülő, elsősorban az anya szeretete a gyermekéhez. Azért, hogy ebben a hitükben megmaradhassanak, segítette őket az akkori, tekintélytiszteleten alapuló nevelési módszer, amely tudat alá száműzte az olyan gondolatokat, érzelmeket, amelyek az anya vagy az apa mindenkinél különbvalóságát tették kétségessé. Úgy illett, hogy a gyermek a szüleit szeresse a világon a legjobban, még pedig anyát és apát „egyformán”. Esetleg ha lelke legmélyén érzett is olyasmit, hogy a nagyit cseppet jobban szereti, mint anyukát, vagy hogy anyukát picit jobban, mint apukát, tudatossá ez az érzés soha nem válhatott nála. Azt az utat, amely megengedte volna, hogy ezt az érzést napvilágra hozza, nagyon erős gátat zárták el. A ma gyermeke előtt kicsit túl hirtelen, túl erőszakosan szakadtak fel ezek a gátak. A ma gyermeke szabadon bírálgatja szüleit, minden gátlás nélkül hasonlítja anyját-apját másokkal és helyez fölé másokat, szülei hibát korán észreveszi, és mindenkinél jobban elítéli, különösen a serdülő korban.

Bezzeganya

A szerző cikkei

Ez a hirtelen változás megdöbbenti és sokszor elkeseríti a mai szülőt, aki a tegnap gyermeke volt. Nem hajlandó észrevenni, hogy a hiba elsősorban a nevelésben van. Talán túlzott igyekezetében, hogy gyermekét a „modern” pedagógia elvei alapján nevelje, túlzottan kerülte a fegyelem eszközeit, és közben öntudatlanul olyan viselkedést vár el mégis gyermekétől, amellyel ő állott a szüleivel szemben? Esetleg ha nem kapja meg, azt a szeretethiánynak tudja be. A gyermek igenis ma is ragaszkodik szüleihez, él a szeretet az ő szívében is, csak nem szabad ezt a ragaszkodást a szülői szeretettel összemérni. A szülői szeretet és a gyermeki ragaszkodás két különböző érzés, nem szabad összemérni. A szülői szeretet ösztön, és az ösztönök mindennél hatalmasabbak, a gyermek ragaszkodása szüleihez jórészt belénevelés, megszokás és legfeljebb annyiban ösztönös, amennyiben az oltalmazóját, táplálóját látja a szülőben.

Ez így volt mindig, csak azelőtt mesterségesen eltakarták a valóságot, nem akartak róla tudomást venni, áltatták magukat. A mai szülő már látja, de még nem tartja természetesnek, lázong ellene: „Én az életemet adnám érte, minden gondolatom ő, érte dolgozom, nekem az a falat ízlik a legjobban, amit ő nyel le, az a ruha melegít, ami az ő testét takarja. És ő? Ma megfeledkezik rólam a játékáért, holnap a barátjáért, holnapután másért. Mit adok neki, és ő mit ad nekem?.." Fáj ez az aránytalanság!
Pedig a gyermekünktől semmivel sem kapunk kevesebbet, mint amennyit mi adtunk szüleinknek. Mi is megfeledkeztünk róluk, ma a játékunkról, holnap a barátunkért, holnapután a szerelmünkért...csak nem ilyen nyíltan és őszintén. Ők is értünk dolgoztak, értünk éltek, nekik is mi voltunk az élet értelme. A sors lelkiismeretes, becsületes kalmárnak bizonyult, pontosan adott és vett. Amit kaptunk, nem vissza, hanem továbbadjuk. Ez éppen a legfontosabb „játékszabály”. Mert az egész egy nagyszabású „add tovább” társasjáték. Amit kaptunk az anyáinktól, azt továbbadjuk a lányunknak, a fiunknak, és egyszer majd ők is tovább adják.

Talán azért kell olyan nagyon a gyermek, hogy legyen valaki, akit egyszer úgy szerethetünk, ahogy egyszer bennünket is szerettek, hogy leróhassuk azt az „adósságot”, amellyel a sorsnak tartozunk. Talán azért is okozza a legnagyobb boldogtalanságot, ha nem adatik meg gyermek, mert „lehúzza” a lelkét az adósság súlya, és ettől soha nem tud szabadulni."

Minakó

Forrás:

Tolnai Világlapja 1939 május 31
Szülők és gyermekek ( 29.old)
Írta: Farkas Katalin

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?