A szülők több mint 30 százaléka az esti lefekvéskor már nem mesél a gyermekének. Jómagam nem akartam megfosztani kislányomat ettől a varázslatos érzéstől. Amikor még kicsi volt, odaültem az ágya szélére és hetente többször is együtt utaztunk a képzelet szárnyán.
Hol volt, hol nem volt, élt valahol Budapesten egy rosszcsont kisfiú. Döncikének hívták. Egy tízemeletes ház legfelsô emeletén lakott a szüleivel. Mindig kitalált valamit, amivel alaposan felbosszantotta anyukáját. Egyik nap azt találta ki, hogy megvicceli a járókelőket miután meglátta a hűtőszekrényben, hogy spenót lesz az ebéd. Szörnyen utálta ezt az ételt.
Amikor szülei éppen nem látták, a maradékot kivitte az erkélyre és figyelni kezdett. Hosszasan nézegette a járókelőket, majd meglátott egy idős bácsit, aki kimért léptekkel baktatott a járdán. Botjára támaszkodott és hajlott háta miatt folyamatosan a földet nézte. Döncike egy óvatlan pillanatban a fejére borította a magasból a maradék spenótot. A bácsika megállt, elkezdte törölgetni az arcát, amin csurgott le a spenót.
Közben azt kiabálta: te voltál az megint, fiam? Döncike hangosan kuncogott és boldog volt, hogy ismét borsot törhetett az orra alá a múltkori vízlocsolás után. A bácsi most már nem állhatta meg, hogy feljöjjön a lakásba. Döncike anyukája mit sem sejtve nyitott ajtót. Kit tetszik keresni? Azt a kisfiút, aki rám öntötte ezt a spenótot. Döncike hiába bújt el, anyukája mérgesen ráripakodott és kihívta az előszobába.
A bácsi ránézett és szelíden annyit mondott: ha jó embert követsz, megtanulsz jónak lenni. Ha tigrist követsz, megtanulsz harapni. Döncike csak állt és szerette volna megérteni mire gondolt a bácsi…
Na, jó éjszakát gyerekek!
