Kós Hubert: Ha nincs Cristiano Ronaldo, nem lennék olimpiai bajnok

– Hol tart most a felkészülésed a párizsi Európa-bajnokság előtt, és mik a céljaid az Eb-n? 
– Még nagyjából négy hét van az Európa-bajnokságig – mondta Kós Hubert a Borsnak adott interjújában. – Most még kemény edzéseket végzünk, de jövő héten már elkezdjük a könnyítést. Már nagyon várom a versenyt, mert hosszú ideje keményen dolgozunk. Az Eb-n természetesen az a célom, hogy minél jobban szerepeljek. Nagyon szeretném végre megnyerni a 200 méter hátat, mert gyakorlatilag ez az egyetlen olyan világverseny, ahol ebben a számban még nem sikerült aranyérmet szereznem. Európa-bajnok 200 vegyesen már voltam, de 200 háton még nem. Emellett szeretnék új számokat is kipróbálni, hogy letisztuljon a programom a következő évekre. A 2027-es világbajnokság programja már ugyanaz lesz, mint a Los Angeles-i olimpiáé, és ott már nem szeretnék kísérletezni. Addigra pontosan tudni akarom, mely számokban indulok majd az olimpián.

– Amikor összeállítod egy világverseny programját, mennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt abban, hogy mely számokat vállalod be? 
– Egyszerre nehéz és könnyű. Alapvetően hátúszóként tartanak számon, de pillangón is tudok úszni. Ugyanakkor a 200 pillangó teljesen más szám, mint a 100, ezért hiába van meg hozzá az alapom, azt csak éles versenyhelyzetben lehet igazán kipróbálni. Pont ezért szeretném ezt most az Európa-bajnokságon tesztelni. Ilyenkor derül ki, hogy téthelyzetben, nyomás alatt is működik-e. Ha valami nem sikerül egy Eb-n, akkor azt még át lehet gondolni. Ha viszont ugyanaz történne egy világbajnokságon vagy olimpián, az már sokkal nagyobb probléma lenne. Ezért érzem úgy, hogy most van itt az ideje a kísérletezésnek.

– Az olimpiai aranyérem megszerzése után mi motivál most a leginkább? Mennyire volt nehéz új célokat találni, miután elérted azt, amiről egész életedben álmodtál? 
– Valóban ez volt egész életem legnagyobb célja: olimpiai bajnok akartam lenni. Amikor ezt elértem, hirtelen úgy éreztem, hogy mindent megvalósítottam, amit addig szerettem volna. Ugyanakkor még mindig nagyon fiatal vagyok, és úgy érzem, rengeteg minden van még bennem. Szeretnék még többet megmutatni és még több eredményt elérni ebben a sportban. Az egyik legnagyobb célom jelenleg a hosszú pályás világcsúcs megdöntése 200 méter háton. Ez egy rendkívül nehéz feladat, hiszen még mindig a 2009-es, úgynevezett szuperdresszes korszakból származó világcsúcs áll fenn. Szerintem ez az egyik legnehezebben megdönthető rekord az úszásban. Nagyon örülnék, ha egyszer Budapesten, a magyar közönség előtt sikerülne megdöntenem. Emellett természetesen az is motivál, hogy Los Angelesben ismét olimpiai bajnok legyek 200 háton, és mellette olyan további számokat is felépítsek, amelyekben szintén éremesélyes lehetek.

– Egy olimpiai bajnok már nemcsak a medencében képvisel értékeket. Mit jelent számodra, hogy az MBH Bank márkanagykövete lettél, és milyen szempontok alapján vállalsz el egy ilyen együttműködést? 
– Amikor először hallottam, hogy az MBH Bank szeretne velem együtt dolgozni, őszintén szólva alig hittem el. Nagyon gyorsan történt minden az életemben. Rövid idő alatt jutottam el oda, hogy olimpiai bajnok lettem, és ezzel együtt természetesen sok megkeresés is érkezett. Az, hogy egy olyan nagy vállalat, mint az MBH Bank engem választott márkanagykövetnek, óriási megtiszteltetés. Már az első pillanattól kezdve nagyon szerettem volna részt venni ebben az együttműködésben. Remélem, hogy én is vissza tudok adni valamit nekik. Ugyanúgy, ahogy ők folyamatosan fejlődni szeretnének, én is minden nap azon dolgozom, hogy jobb úszó legyek és még jobb eredményeket érjek el.

Kós Hubert példaképei

– Köztudott rólad, hogy Cristiano Ronaldo és Cseh László a két legnagyobb példaképed. Mi az a tulajdonság vagy szemlélet, amit leginkább csodálsz bennük, és amit te is igyekszel átvenni? 
– Cseh László szerettette meg velem az úszást. Gyerekként mindig neki szurkoltam, amikor versenyzett, és biztos vagyok benne, hogy nélküle ma valószínűleg nem lennék úszó. Hasonló a helyzet Ronaldóval is. Ha ő nincs, lehet, hogy nem ezt a szemléletet viszem magammal egész életemben. Tőle azt tanultam meg, hogy az álmaidat kizárólag kemény munkával érheted el. Erről korábban írtam is egy bejegyzést, mert rengeteget jelentett nekem gyerekként azt látni, hogy valaki a munkájával jut fel a csúcsra. Ronaldo a semmiből építette fel magát a világ egyik legjobb futballistájává, és ez számomra óriási inspiráció volt. Van egy régi interjúm tízéves koromból, amelyben azt mondtam: olyan szeretnék lenni az úszásban, mint Ronaldo a futballban. Ha ez a gondolat nincs bennem gyerekként, lehet, hogy ma nem ülnék itt olimpiai bajnokként. Mindig hittem abban, hogy ha beleteszem a munkát, akkor előbb-utóbb megjön az eredménye.

– Most viszont már sok fiatal rád tekint példaképként. Nekik mit szeretnél átadni? 
– Ugyanazt szeretném továbbadni, amit én kaptam Ronaldótól. Ha ezt akár csak egy kicsit is sikerül átadnom másoknak, már nagyon boldog leszek. Szerintem ez az egyik legfontosabb üzenet: dolgozni kell a céljainkért. Ha valaki nem teszi bele a munkát, akkor soha nem fogja elérni azt a szintet, amire valójában képes lenne. És ez nemcsak a fiatal sportolóknak szól. Szerintem bárkinek, bármilyen területen vannak céljai az életben, azokat csak kitartó munkával lehet megvalósítani.

– Nemrég a Swimming World magazin rangsorolta minden idők legsokoldalúbb férfi úszóit a 200 méter hát- és 200 méter pillangóeredmények alapján. A listán Michael Phelps az első, te pedig a harmadik helyen szerepelsz, olyan klasszisokat megelőzve, mint Léon Marchand vagy éppen Cseh László. Mit jelent számodra, hogy ilyen társaságban emlegetnek? 
– Nagyon sokat jelent. Ez azt mutatja számomra, hogy jó úton járok, és amit csinálok, annak megvan az eredménye. A 200 hát mindig is erős számom volt, de sokáig nem ez volt a fő számom, hanem a 200 vegyes. Abban voltam szerencsés, hogy amikor rájöttem, hogy vegyesen valószínűleg nem fogok tudni a világ legjobbjai közé kerülni, volt egy olyan alapom, amire építve át tudtam váltani a hátúszásra. Most már eljutottam oda, hogy háton világklasszis szinten tudok úszni, ugyanakkor ott van mellette a pillangó is, amit szeretnék még tovább fejleszteni. Az Európa-bajnokságon ezt is kipróbálom, és kíváncsi vagyok, meddig lehet eljutni benne. Ez a rangsor nagyon különleges számomra, de nem érzem úgy, hogy megérkeztem volna. Inkább azt jelzi, hogy jó irányba haladok. Ugyanúgy dolgozni kell tovább, mert csak így jöhetnek az újabb eredmények.

Az olimpiai arany ára

– Sokan nem látják, milyen ára van annak, hogy valaki olimpiai bajnok legyen. Neked mi volt a legnagyobb áldozat, amit ezért meg kellett hoznod? Volt olyan élmény vagy időszak, amiből úgy érzed, kimaradtál? 
– Biztosan sok minden van, ami most hirtelen nem jut eszembe, de talán az egyik legnagyobb dolog az, hogy más sportokat sosem tudtam igazán komolyan kipróbálni. Nagyon szerettem focizni, teniszezni, vízilabdázni is, de mindig az úszás volt az első. Már egészen fiatalon azt hallottam, hogy tehetséges vagyok, ezért minden energiámat erre fordítottam. A testvéremmel sokszor viccelődünk azon, hogy mi lett volna, ha végül a focit választjuk. Ki tudja, lehet, hogy most a világbajnokságon lennénk. De persze egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. A másik dolog talán az, hogy a gimnáziumi barátaimmal nem tudtam olyan kapcsolatot kialakítani, mint mások. Nekik teljesen más életük volt. Én reggel uszodába mentem, aztán iskolába, utána pedig vissza edzésre. Kicsit kimaradtam abból a világból, amit a nem sportoló osztálytársaim éltek meg. Ugyanakkor ennek az lett az eredménye, hogy nagyon szoros kapcsolat alakult ki az úszó barátaimmal, akiket valószínűleg másképp sosem ismertem volna meg.

– Kívülről mindig rendkívül higgadtnak tűnsz a versenyeken. Belül is ilyen nyugodt vagy, vagy egyszerűen megtanultad kezelni a feszültséget? 
– Régen egyáltalán nem volt így. Ez igazából 2023 óta változott meg. Korábban előfordult, hogy már negyven perccel a rajt előtt a Call Roomban ültem és szó szerint remegtem az idegességtől. Aztán nagyon sok minden változott a felkészülésemben és a gondolkodásomban. Az olimpián már oda jutottam, hogy szinte el is felejtettem, hol vagyok. Nem az olimpiára koncentráltam, nem nézegettem az ötkarikát, hanem egyszerűen ugyanazt csináltam, amit minden egyes nap az edzésen. Szerintem ez volt az egyik kulcsa annak, hogy meg tudtam nyerni az olimpiát. Persze a nyomás most is ott van, csak már másképp élem meg. Nem azzal foglalkozom, hogy mások mit várnak tőlem, hanem azzal az elvárással, amit saját magammal szemben támasztok. Ez számomra inkább motiváció, mint teher. A Call Roomban ma már inkább azt érzem, hogy fontos nekem a verseny, és szeretném elérni a céljaimat. Már nincs bennem az a bénító idegesség, ami régen.

– Minden élsportoló pályafutásában vannak mélypontok. Neked melyik volt a legnehezebb időszak, és mi segített túljutni rajta? 
– Egyértelműen a 2021-es tokiói olimpia. Úgy érkeztem oda, hogy éremesélyesként számoltak velem. Már önmagában különleges érzés volt tizennyolc évesen úgy kiutazni egy olimpiára, hogy az emberek érmet várnak tőled. Aztán pontosan az történt, amitől a legjobban tartottam: halálra izgultam magam. Nem tudtam azt úszni, amire valójában képes lettem volna. Rengeteg oka volt ennek, de a legfontosabb talán az, hogy egyszerűen nem volt tapasztalatom ilyen helyzetekben. Egy olimpia teljesen más, mint egy világbajnokság vagy egy Európa-bajnokság. Erre nem lehet igazán felkészülni, ezt ott kell megtapasztalni. Végül már az előfutamban kiestem, és nem jutottam be a középdöntőbe. Huszadik lettem, miközben úgy érkeztem, hogy döntőt és éremharcot vártam magamtól. Ez nagyon összetört. Úgy éreztem, rengeteg munkát tettem bele, de abból semmi nem látszott a versenyen. Utána nagyon sokat gondolkodtam azon, mi ment félre. Végül éppen ez a csalódás lett az egyik legfontosabb tapasztalatom. A következő években mindig visszagondoltam arra, hogy Tokióban mit rontottam el, és igyekeztem ezeket egyesével kijavítani. Ma már pontosan tudom, hogyan kell felkészülni egy világversenyre, hogyan kell bemelegíteni, hogyan kell versenyezni és hogyan kell fejben kezelni egy ilyen helyzetet. Ezt tulajdonképpen mind Tokióból tanultam meg.

– Mennyi idő kellett ahhoz, hogy mentálisan is fel tudj állni ebből a csalódásból? 
– Szerintem legalább fél év. Ráadásul akkor még javában tartott a Covid-időszak, ami az egész sportot bizonytalanná tette. Senki sem tudta, mikor lesznek versenyek, melyiket rendezik meg és melyiket nem. Volt egy rövid pályás Európa-bajnokság, ahol megszereztem az első felnőtt világversenyes érmemet, és az sokat segített önbizalom szempontjából. Aztán jött a 2022-es budapesti világbajnokság, ahol viszont ismét hasonló érzéseim voltak, mint Tokióban. Bejutottam ugyan a döntőbe, de megint nem tudtam azt kihozni magamból, amit szerettem volna. Ekkor beszélgettem Bob Bowmannel, és megszületett a döntés, hogy hozzá kerülök. Onnantól kezdve teljesen megváltozott a gondolkodásom. Egészen más lett a mentális felkészülésem is. Amikor azt láttam, hogy Michael Phelps egykori edzőjével dolgozhatok együtt, olyan csapatban készülhetek, ahol olimpiai bajnokok és világbajnokok edzenek, akkor azt éreztem: én is ide tartozom, és nekem is ezen a szinten kell teljesítenem.

A jó tanácsok aranyat érnek

– Akár az úszást, akár az életet nézve, mi volt a legjobb tanács, amit valaha kaptál? 
– Jó kérdés. Beszélhetnék Ronaldóról is, de szerintem már eleget emlegettük. Inkább azt mondom, amit Bob Bowman szokott mindig mondani. Ez gyakorlatilag a mottója, szinte minden edzésterv alján ott szerepel: „Do your work”. Szerintem ez egy zseniális gondolat, mert ha belegondolunk, végső soron ennyit tudunk kontrollálni. El kell végezni a saját munkánkat, bele kell tenni a szükséges energiát, és az eredmények majd jönnek maguktól. Nem szabad görcsösen az eredményre koncentrálni. A munkára kell fókuszálni, mert abból lesznek később az eredmények. Tulajdonképpen az elmúlt közel négy évem erről szólt Bob mellett. Nem egyik napról a másikra változott meg minden, de ez volt az a szemlélet, ami az egész folyamat alapját adta. Rengeteg olyan dolog van, amit egyszerűen nem tudunk irányítani, amit viszont igen, az a saját munkánk. Ha azt minden nap becsülettel elvégezzük, akkor előbb-utóbb jönnek az eredmények is.

– Van még valami, amiben Bob Bowman megváltoztatta a gondolkodásodat? 
– Szerintem ez volt a legfontosabb változás, és tulajdonképpen ebből következett minden más. Ő mindig azt mondja, hogy legyünk inkább pozitívak, mint negatívak. Ne azt keressük, mi ment rosszul, mert mindig lesz valami, ami nem tökéletes. Nincs olyan verseny, ahol minden pontosan úgy alakul, ahogy elképzeled. Nincs olyan edzés sem, ahol minden hibátlan. Ezeket el kell fogadni, és attól függetlenül ki kell hozni magadból a maximumot. Azt is sokszor hangsúlyozza, hogy ne foglalkozzunk túl sokat azzal, mások mit várnak tőlünk vagy milyen a zaj körülöttünk. Persze, ha valaki olyat mond, ami motivál, abból lehet erőt meríteni. Ha valaki például leír vagy beszólogat, azt fel lehet használni plusz motivációként. De a legfontosabb mégis az, hogy saját magunkra és a munkára koncentráljunk. Minden más, amit nem tudunk kontrollálni, majd alakul úgy, ahogy kell.

– Amikor végre van egy kis szabadidőd, hogyan tudsz igazán kikapcsolódni? 
– Nagyon szeretek főzni. Van egy közös képem Gordon Ramsayvel, ami számomra különösen emlékezetes, mert már vagy tíz éve nézem a műsorait, és hatalmas rajongója vagyok. Mindig vicces, amikor főzök, mert közben azon gondolkodom, hogy vajon Gordon most mit mondana. Leordítaná a fejemet, vagy azt mondaná, hogy ezt most jól csináltam? Ez mindig megmosolyogtat. Persze szeretek videojátékozni is. A testvérem Chicagóban él, ezért sokszor online játszunk együtt, és közben tudunk beszélgetni is. De a főzés mégis más, teljesen kikapcsol. Olyankor teljesen kizárom a külvilágot, és csak arra koncentrálok, hogy valami finomat készítsek. Ez számomra tényleg egyfajta feltöltődés. Régebben a foci jelentette ezt, de Amerikában erre kevés lehetőség van. Egyrészt Bob valószínűleg megölne, ha focizás közben lesérülnék, másrészt ott azért egészen más sportkultúra van.

Középpontban a futball

– Ha már szóba került a labdarúgás és Cristiano Ronaldo: hogy tetszett a 48 csapatos világbajnokság? 
– Mindenképpen furcsa. Őszintén szólva még nem döntöttem el, hogy ez jó irány-e vagy sem. Már a 48 csapat is nagyon sok, a 64 pedig szerintem végképp az lenne. Az sem tetszik különösebben, hogy több ország rendezi a tornát. Szerintem sokkal jobb, amikor egyetlen ország ad otthont egy világversenynek. A másik dolog, ami nekem nem igazán szimpatikus, az a félidei show a döntőben, a hosszabb szünetek és a hidratációs szünetek. Néha már olyan érzésem van, mintha a futball egy kicsit az amerikai sportok irányába menne el, ezzel pedig nem igazán tudok azonosulni. Ettől függetlenül a kieséses szakaszig szerintem fantasztikus torna volt. Rengeteg nagyon jó mérkőzést láttam, különösen az amerikaiak meccseit élveztem. Mivel nem volt magyar csapat, muszáj volt valakinek drukkolni.

– Portugália búcsújával volt még olyan csapat, amellyel szimpatizáltál? 
– Nem könnyű helyzet. Real Madrid-szurkolóként a döntő egyik résztvevője sem volt igazán ideális számomra. Az egyik oldalon ott van Messi, aki a Barcelona legendája, a másikon pedig rengeteg barcelonai játékos. Miután Portugália kiesett, leginkább Franciaországnak szurkoltam. Nemcsak Mbappé miatt, hanem azért is, mert nagyon tetszett a játékuk. Szerintem a futball erről szól: támadni kell, látványosan játszani, nem csak védekezni. Portugália kiesése persze nagyon fájt. Úgy érzem, ennél sokkal több volt abban a válogatottban, és szerintem Ronaldo sem ezt érdemelte. Ugyanakkor örülök annak, hogy élőben láthattam a világbajnokságon. Ha valóban ez volt az utolsó vb-meccse, akkor ezt örökre meg fogom őrizni emlékként.

– Sokan vitatták, hogy Cristiano Ronaldo ennyi idősen még mindig kezdőként kapott lehetőséget. Te hogyan láttad ezt? 
– Szerintem teljesen jogos volt, hogy kezdett. Messi is hasonló korban van, mégis mindenki természetesnek veszi, hogy rá épít a csapata. A különbség szerintem inkább az volt, hogy Messit sokkal jobban kiszolgálták. Persze nem vagyok futballszakértő, úgyhogy ez csak egy szurkoló véleménye. De ha valóban Portugáliáé volt az egyik legerősebb középpálya, akkor szerintem joggal lehet feltenni a kérdést, miért nem tudtak több helyzetet kialakítani Ronaldónak. Én úgy láttam, hogy ő megtett mindent, amit tudott. Az a gólja is ezt mutatta, amit végül les miatt nem adtak meg. Ugyanakkor nem szeretem azt a szemléletet, hogy valaki vagy Ronaldót, vagy Messit próbálja teljesen leértékelni. Szerintem mindketten minden idők legnagyobbjai közé tartoznak, és amit az elmúlt húsz évben letettek az asztalra, ahhoz hasonlót lehet, hogy nagyon sokáig nem fogunk látni.