Fazekas László minden második tétmeccsén gólt lőtt

Dühíti, hogy a magyar és belga élvonalban 295 bajnoki gólt szerzett, azaz csak öttel maradt el a 300-as álomhatártól?

Becsszóra, erről az adatról most hallok először – mondta a Belgiumban élő, 71 éves gólvágó. – De szomorúságról szó sincs, hiszen büszkeséggel tölt el, hogy minden második tétmérkőzésemen gólt lőttem.

Mondja, miért becézték Kapának?

Egykori csapattársam, Solymosi II. Gyula a Mi újság a Futrinka utcában? című tévésorozat hősét, a Kapanyél nevű alakot látva felkiáltott: nézzétek, ott van Fazekas! Ez aztán életem végéig elkísér. 

1956-ban az édesapja azt tervezte, hogy a bukott szabad­ságharc után Ausztriába távoznak. Másként alakult volna a pályafutása, ha ez megtörténik?

Utólag nehéz erre válaszolni. Mivel később az Újpesti Dózsával csaknem BEK-döntőt játszottam, megszorongattuk a Bayern Münchent és a Juventust, továbbá az 1976. májusi 8-3-as Dózsa–Fradin rúgtam egy ötöst, kerek a pályafutásom.

Mivel magyarázható, hogy a lila-fehér és a zöld-fehér drukker képtelen a békére?
Tudja, a Dózsa az akkori belügyminisztérium együttese volt, ezért rendőr­csapatnak csúfolták, az FTC pedig a kisembereké – ide vezethető vissza az ellenszenv.
Mágikus Dózsában szerepelt, 1969 és 1979 között kilenc bajnokságot nyert, ez szinte utánozhatatlan.

Göröcs János, Bene Ferenc, Dunai Antal és Zámbó Sándor egymaga is képes volt eldönteni meccseket, no meg az én megoldásaim is bejöttek. Érdekes, a klubvezetésünk az első öt aranyérem után 18 ezer forint pluszt adott fejenként, de a hatodikat követően már hetvenezret. 

Az 1968-as mexikói olimpiai aranyérmükért mennyi prémium járt?

Egy fillér sem, igaz, a Dózsa-pénzemből megvehettem a 850-s Fiat Coupe Sporto­mat. Az olimpia előtt, 1967-ben az úgynevezett B-válogatottal végigvertük Dél-Amerikát. Ott állt össze a mexikói sikercsapat, még Varga Zoltán disszidálását is túléltük.

Válogatott szerelésben az elhíresült svájci „védőreteszt” háromszor is feltörte.

Ez valóban unikum, mindannyiszor 1-0-ra nyertünk, és mindig az én gólommal.

Az 1982-es vb-n nem sok hiányzott ahhoz, hogy kiejtsék a belgákat.

Meg hogy eltörjön a lábam… Történt, hogy 1-0-s vezetésünknél egyedül mentem kapura, de Jean-Marie Pfaff kapus elütött. Ki kellett volna őt állítani, ám megúszta sárga lappal. 1-1 lett a vége, és mi utaztunk haza. Ma Pfaff-fal Antwerpenben nem messze lakunk egymástól, és amikor összefutunk, mindig emlékeztetem az esetre.

Azzal vág vissza, hogy örüljek, mert eltörhette volna a lábamat.

Feltételezem, tizenöt éves lányunokája is futballozik Belgiumban.

Téved, Angelina ügyes gyeplabdázó, a labdaszeretet tehát közös bennünk.