Eddig nem hallott részletek derültek ki, ő lett a Nemzet Sportolója

Hosszú utat járt be Jónyer István, aki Diósgyőrből, ahogy ő mondja, a vasgyár mellől jutott a világ tetejére. Persze, nem a Himaláját mászta meg, bár, ha egykoron azt a célt tűzte volna maga elé, akkor most egy asztalineteniszező-világbajnokkal szegényebb lenne Magyarország. István szerencsére a kis, fehér kaucsuklabdát választotta.

– Kacskaringós út vezetett a pingpongteremig – emlékezett vissza a Nemzet Sportolója.

- Az általános iskolában a kosárlabdázásba szerelmesedtem bele, de rá kellett jönnöm, később túl alacsony leszek a langaléták között. Persze a foci sem maradt ki, de belekóstoltam a röplabdába is.

Nekem mindegy volt, hogy milyen sportot űzök, csak labda legyen benne.

István édesapja asztalosmester volt, és a kis Jónyer előszeretettel lábatlankodott a műhelyben.

– A suliban, az órák közti szünetben pingpongoztak a gyerekek, én pedig nagyon irigyeltem őket, mert nekik volt ütőjük, nekem nem. De a papám segített, csinált nekem egy faütőt, amire hungarocellt ragasztott. Két hét múlva megnyertem vele a sulibajnokságot, majd a megyei iskolák tornáját is.

A sikeren felbuzdulva, István vette a bátorságot és bekopogott a DVTK-pingpongosok egyik edzésére.

– Tizennégy éves voltam, mondhatni túlkoros – mondta nevetve Jónyer István.

Ha manapság ennyi idősen betéved egy gyerkőc a terembe, valószínűleg eltanácsolják a pingpongtól.

Mázlim volt, hogy az edző, Dankovics Józsi bácsi, megkegyelmezett, megengedte, hogy ütögessek valakivel. Rövidesen már velem akart játszani mindenki. Ma is hálás vagyok Józsi bácsinak, aki elindított azon az úton, amelyen eljuthattam a világ tetejére. Az pedig, hogy a Nemzet Sportolója lettem, erre alig találok szavakat. Csak annyit mondanék, köszönet a társaimnak, egy darab nekik is jár a megtisztelő címből.