Keresztes Ildikó teljesen összetört Balázs Fecó halálától: "Nem akartam elhinni a hírt, három napig sírtam!"

Azóta játszom a zenekarral, amióta visszajöttem a nagy műtétem után. Nekem ő úgy van, ahogy eddig is volt: teszi a dolgát, én teszem a dolgomat, aztán néha együtt megyünk fellépni. A mai napig hallom a hangját, amint a telefonban mondja, sajátos hangsúllyal, hogy „művésznő”. Így szólított, ő mondta, hogy én vagyok neki a magyar Tina Turner, mindig nagyokat viccelődtünk 

Herrer Pál sokat zenélt Fecóval, nagyon jó barátja volt, ő vitt fel Fecóhoz egy házibuliba, amikor még kezdő énekesnő voltam. Nyilván óriási volt, hogy láttam őt élőben, közelről, mert meg voltam szeppenve rendesen. És aztán ott jött egy nagy snitt, majd amikor a Sony Musicnál voltunk mind a ketten, mint művészek, akkor Szűcs Laci, az akkori főnökünk találta ki, hogy készítsük el együtt A csönd éve című dalt. Már hallottam a dalt, mert ott voltam a 86-os Interpop Fesztiválon, és ott Fecó meg is kapta a legjobb szerzői díjat.

A fesztivál után sokáig nem hallottam a dalt, és amikor felvetődött, hogy énekeljem el vele, kicsit szomorú is lettem: »Annyi jó dala van még Fecónak! Miért pont ezt?« Aztán hatalmas sláger lett, és mai napig is a repertoárom része. Sajnos most már csak én élek ebből a duettből, de ez a dal valószínűleg engem is túlél. Néha lutri, hogy mi lesz egy dal sorsa, mert mást gondol egy szerzeményről a művész, és mást a közönség. De a közönségnek játszunk, ezért nyilván meghatározó a szavuk.

Nagyon szerette a kutyáját, ez is közös volt bennünk. Hosszan és jókat tudtunk dumálni együtt, sok közös témánk volt. És bizony néha lecseszett, amikor késtem. Én is szeretem a pontosságot, de azért csak-csak előfordult, ha együtt mentünk fellépni valahova, hogy kicsit elcsúsztam az idővel. Ezzel együtt nagyon-nagyon szeretett engem, meg én is nagyon szerettem őt. Fecó velünk van minden egyes bulin.

Nem tudott közönség nélkül élni. Ha nem ragaszkodik ennyire makacsul a fellépésekhez, nem megy el a tévébe interjúzni, akkor lehet, hogy még most is élne. Co­vi­dos időszak volt, és hiába mondtuk neki – szerintem a felesége is –, hogy „Ülj a valagadon, pár hetet bírj ki, majd elmúlik!” Ő állandóan ment mindenhova, ami abban az időszakban, főleg rá nézve, elég veszélyes volt, mert néhány évvel korábban volt egy szívműtétje.

Pontosan emlékszem, hogy amikor meghallottam a halálhírét, kint voltam Vecsésen a restaurátor barátnőmnél. Akkor három napig nem is engedtek haza. Segítettem nekik képet keretezni, meg mindenféle dolgokat csinálni, egyfajta munkaterápiaként. Nem akartam elhinni a hírt, három napig sírtam, de próbálták teljesen elterelni a gondolataimat, hiszen felfoghatatlan volt a halálhíre. Nem volt hosszan beteg, hanem elkapta az átkozott vírust, ami nem válogatott. Élhetett volna még hosszan...

Nekem szerencsém volt, mert egyrészt jóindulatú daganat volt, másrészt időben felfedezték. Teljesen mással kerültem be a kórházba, de csináltak egy agyi CT-t, és közölték, hogy van egy háromcentis agydaganatom. Az első kérdésem az volt, hogy jó- vagy rosszindulatú-e, de azt még nem tudták megmondani, csak négy nap múlva, az MRI után. Azt a négy napot nem kívánom senkinek! Vannak kegyetlen betegségek, ahol nem számít, ki hány éves, és milyen életet élt addig. Nyilván az a lényeg, hogy mikor fedezik fel. Megtanultam egy életre, hogy rendszeresen el kell menni szűrésre, és akkor legalább esélyem van rá, hogy el lehet kapni az elején

Én mindig is rockzenészek között szocializálódtam, pasik között voltam, ott nem tapasztaltam a pletykálkodást, az áskálódást, mint sokszor a csajoknál. Fiatalkoromban is a harmóniát kerestem mindenhol. Már megtehetem, hogy megválogatom, hogy hol vagyok. És meg is akarom válogatni, mert abban a percben, ha én emberileg nem érzem jól magam valahol, akkor már nem maradok ott