Keresztes Ildikó: „Nem akarom, hogy a túlélésről szóljon minden”

Nem mondom, hogy rossz év volt, de bizonyos tekintetben nagyon furcsa volt mindenkinek, sokan panaszkodtak a környezetemben is, egy kicsit már vártam, hogy véget érjen. Egyrészt elveszítettem az édesanyámat, aki az egyik legfontosabb ember volt az életemben, ez még mindig teljesen szürreális számomra. Nem tudom, ki, hogy teszi magát túl ezen, de én néha még mindig nem tudom elhinni. Ezen kívül több barát is távozott ebben az évben, amivel nagyon nehéz szembenézni. Karácsonykor szerencsém volt, mert olyan környezetben tölthettem, ahol nagyon sok minden az édesanyámra emlékeztet

Ettől a pillanattól kezdve mintha megsokszorozódott volna az a szeretet, amit a közönségtől kaptam és kapok azóta is folyamatosan. Ez a budapesti koncert olyan érzelmi cunamit zúdított rám, amiből még most is táplálkozom és borzasztóan jól esik: ott valahogy az egyik kezemet a Jóisten, a másikat az édesanyám fogta. Hiába volt vékony és törékeny, ő volt a jólelkűség koronázatlan királynője és amióta elment, mintha belém költözött volna az ereje. Azóta minden előadás és fellépés olyan pozitív flow volt, hogy a zenekaromtól és mindenki mástól is azt a visszajelzést kapom, hogy életem legjobb korszakát élem szakmailag.

Nem tudom, minek tudható be, talán én is változtam és kicsit más a kisugárzásom, mint korábban. Az mindenesetre biztos, hogy olyan szeretetáradatot kapok a közönségtől, ami nagyon sokszor zavarba ejtő. Ösztönös vagyok, de az utóbbi időben már próbálok tudatos lenni, mert régebben nagyon szerettem volna mindenkinek megfelelni. Szerencsés vagyok, hogy olyan hivatást kaptam, ami egyben a hobbim is. Mindig maximalista voltam, rettentően izgulós típus vagyok, már nyilván nem ugyanúgy, mint a pályafutásom legelején, de a mai napig izgulok és ez így rendjén is van; ha ez nem lenne, nem is volna érdemes csinálni.

Semmilyen tárgyi dolog nem érdekel már. Közhely, de élményeket kell gyűjteni, tapasztalni kell, mert ez az igazi érték. Az ember egy idő után eljut a bölcsességnek arra a fokára, hogy ezt belátja, nekem is idő kellett hozzá. Későn érő típus vagyok, ezért mostanában kezdek rájönni, hogy az a fajta egyensúly, amit már régóta kerestem, az részben rajtam is múlik. Egyszer két barátnőmmel Balin jártam, ahol egy balinéz embertől mindhárman ajándékot kaptunk és amikor megkérdeztem, hogy miért, akkor kiderült, hogy azért azt, azért akkor és azért azt a színű ajándékot kaptam, mert nekem az egyensúlyt kell megtalálnom. A színpad az életem: nem tudok és nem is akarok tőle elszakadni, de meg kell tanulnom meghúzni a határokat.