Gyászol Kárpáti Rebeka, hatalmas veszteség érte

Végig végigkísértél az utamon egészen addig, amíg meg nem érkeztem. Ott voltál velem mindenben — a jóban, a rosszban, a folyamatos költözésekben… és sokszor volt olyan, hogy nem maradt semmim, csak te

Több nehézségen mentél keresztül, mint amin egy kiskutyának — vagy akár egy embernek — valaha kellene. Rengetegszer megkaptam, hogy ha ennyire nehéz, talán el kellene engedni… de én mindig tudtam, hogy van még benned erő. Tudtam, hogy fel fogsz állni… És fel is álltál. Többször is. Hihetetlen sok erő van benned. És kaptunk még négy-öt csodálatos évet együtt. Aztán ahogy telt az idő, lassan változtál. Az utolsó éveink már folyamatosan gyógyszerekkel és pelenkával teltek… de nem zavart. Mindig azt mondtam: amíg látom a szemedben a fényt, a boldogságot, azt a kis akaratot, amit a szíved hordoz, addig megyünk tovább. Együtt. Aztán egy reggel valami megváltozott. Éreztem, hogy most valami más. Odaültem melléd a teraszon, sütött rád a nap… és beszélgettünk. Azt mondtam neked: ha elfáradtál, kérlek szólj. Jelezz. Meg fogom érteni. Csak azt szeretném, hogy neked a legjobb legyen. Aznap este, amikor hazaértem és kinyitottam az ajtót… nem ugattál. Odarohantam hozzád — és te még megvártál. Még éppen vettél levegőt. Még éppen vert a kis szíved

Még azt is megvártad, hogy kimondjam: elengedlek, mert látom elfáradtál… Te még ezt is megvártad… és csak ezután aludtál el csendben, magadtól… Nagyon jó kutya voltál. A legjobb kis társ. Egy kis pelenkás bajkeverő… de az egyik legerősebb lélek, akivel valaha találkoztam ezen a világon. Nagyon-nagyon szeretlek Aperol. És remélem, egyszer még újra találkozunk