Az óceánjáró hajó nem luxusnyaralás, kőkemény túlélőtúra – Etédi Villő mesélt elképesztő tengeri kalandjairól

Egy óceánjáró hajó világa a legtöbbünk számára a végtelen kékséget és a gondtalan luxust jelenti, ám Etédi Villő most elmesélte, valójában mi zajlik a kulisszák mögött. Villő még a 2000-es évek elején egyetemistaként vágott bele a nagy kalandba, amikor az internet még nem volt a mindennapjaink része, és a világ felfedezése valódi bátorságot igényelt.

• A valóság a luxus mögött: megtudhatod, milyen fizikai és mentális megterheléssel jár a napi 14-16 óra munka szabadnap nélkül.
• Történelmi pillanatok: Villő elmeséli, hogyan élte meg a hajó személyzete 2001. szeptember 11-ét nem sokkal azután, hogy elhagyták New York-ot.
• Világkörüli kalandok: a Kajmán-szigeteki rájasimogatástól a perui Machu Picchuig minden izgalmas állomást érintünk.

Munka és kaland a végtelen vízen: így telt Villő élete egy óceánjáró hajó fedélzetén

Villő a négy szerződés alatt bejárta a Karib-térséget, eljutott Peruba, és szinte testközelből látta New York legdrámaibb napjait is. Megtudhatjuk, hogyan váltotta a megfeszített munkaórákat garzonlakásra és pótolhatatlan tapasztalatokra. Megismerhetjük a hajós hierarchia szigorú szabályait, a különböző nemzetek együttélésének „kultúrsokkját” és a tengeri élet legveszélyesebb pillanatait. Villő mesél a World Trade Centerben vett utolsó ajándékokról és a NASA rakétakilövéseinek látványáról is. Ez a beszélgetés nemcsak egy utazási beszámoló, hanem őszinte vallomás a kitartásról és a szabadságvágyról.

Hogy jött az ötlet, hogy egyetemistaként pont egy tengerjáró hajón köss ki? Mi motivált a 2000-es évek elején, és hogy zajlott a kiválasztás?

Én 2000-ben mentem ki, akkor már egyetemista voltam. Akkoriban még nem volt ennyi lehetőségünk utazni, mint ma, én viszont világot akartam látni, nyelvet tanulni és persze pénzt keresni. Internet híján talán újsághirdetésben találtam rá az ügynökségre, jelentkeztem, és behívtak egy interjúra. Egy amerikai képviselő jött el a cégtől, rengetegen voltunk ott. Sikerült, és pár hónappal később már hívtak is: egy alapos orvosi vizsgálat után irány Port Canaveral! Ott egy egyhónapos, kőkemény tréningen vettünk részt a Fantasy nevű hajón. Tanulni kellett elméletet és gyakorlatot is, a végén pedig vizsgázni. Aki megbukott, azt azonnal küldték haza. Csak a sikeres vizsga után szortíroztak szét minket a különböző óceánjáró hajókra.

Összességében három és fél évet, vagyis négy szerződést húztam le, ami egyetemistaként kivételes lehetőség volt, ugyanis normális esetben összesen két év halasztást engednek. Én a jó tanulmányi eredményeim miatt dékáni méltányossággal, illetve sajnálatos módon a dékán halála miatt kaphattam ennyit. Viszont akkoriban ennyi idő alatt meg tudtam keresni annyi pénzt, hogy itthon tudtam vásárolni belőle egy kis budai garzonlakást.

Felszolgálóként dolgoztál. Hogy kell elképzelnünk egy átlagos napodat? Mennyire volt megterhelő a munka?

Egy tengerjáró hajón dolgozni kőkemény fizikai munka. Egy szerződés nyolc-kilenc hónapig tartott, majd másfél-két hónapra haza lehetett menni, de ez alatt minden áldott nap dolgoztunk. Szabadnap nem létezett. Volt egy úgynevezett „könnyebb” napunk, amikor „csak” 10 órát dolgoztunk, a többin viszont 14-16 órát. 

Két váltásban mentünk: az egyik csapat reggeli-ebéd-vacsora beosztásban volt, a másik meg ebéd-vacsora és az éjféli büfé. Az amerikaiak non-stop ettek, mi meg non-stop szolgáltunk ki. Korán keltünk és későn feküdtünk, így nagyon keveset tudtunk aludni. Az első hónapokban az extrém fáradtság nagyon próbára tett mindenkit, de a szervezet egy idő után hozzászokik a kevés alváshoz. A mi kabinjaink egyébként a tengerszint alatt voltak, és rendszerint a tenger morajlására aludtunk el, ahogy a hullámok a hajó oldalát csapkodták.

Mennyire volt szigorú a fegyelem a fedélzeten? Történtek váratlan dolgok?

Nagyon kemény szabályok voltak. Mindig makulátlannak kellett lennünk, még a névtáblának is tökéletesen kellett állnia, tilos volt csúnyán beszélni vagy vegyülni a vendégekkel. Előfordult olyan, hogy egy évtizedek óta ott dolgozó kollégát rúgtak ki azonnal egy káromkodás miatt, mert egy utas panaszt tett rá. Szúrópróba-szerű ellenőrzések mindig voltak az esetleges kábítószer-használat ellen. 

A tengeren pedig bármi megtörténhetett: volt egy vendégem, aki szívinfarktust kapott. Helikopter jött érte, de nem tudott leszállni a hajóra, ezért egy speciális hordágyon húzták fel, szegény vendég meg ott himbálózott a szélben az ég és a tenger között – félelmetes látvány volt. De mentettünk ki kubai menekülteket is egy csónakból a nyílt vízen. Napokig a mi bár részlegünkben szállásolták el őket, addig be sem mehettünk oda.

Hogy nézett ki a hajós hierarchia, és milyen volt az élet „odalent”, a személyzeti szinten?

Éles különbség volt a staff (zenészek, táncosok, kaszinósok) és a crew (pincérek, szobalányok, karbantartók) között. A tisztek főleg olaszok voltak, a staffban sok volt az angol – ők voltak az „előkelőbbek”, ők használhatták a vendégterületeket is. Mi, a crew, rengeteget dolgoztunk, de ez valóban összehozott minket. Amikor először beléptem a Crew bárba, olyan volt, mint a Star Wars kantinjában: annyiféle náció, annyi nyelv és arc a világ minden tájáról... igazi kultúrsokk volt. De volt saját konditermünk, saját bárunk, és amikor nem dolgoztunk, óriásiakat buliztunk. Amikor pedig a hajó kikötött, mi is kimehettünk néhány órára.

A legnagyobb hajó egyébként, amin dolgoztam, a Victory 13 emeletes, és több mint 3000 vendéget, illetve 1100 fős személyzetet képes befogadni. Ezeken a hajókon valóban minden van, még börtöncella is a problémás esetekre.

Rengeteg helyre eljutottál a több mint három év alatt. Melyek voltak a legmeghatározóbb állomások?

Bejártuk a Karib-szigeteket, Mexikót, az USA keleti és nyugati partját, sőt Kanadát is. Saint Martenen a repülők szinte súrolták a fejünket a parton, a Kajmán-szigeteken pedig rájákat simogattunk, együtt úsztunk velük és teknősfarmon is jártunk. Élmény volt nézni a hajóval együtt úszó delfineket, és a néha-néha felbukkanó bálnákat is. A Puerto Rico-i főváros, San Juan óvárosa, a mexikói Tulum és persze New York teljesen elvarázsolt. Jamaicában eljutottunk Bob Marley szülőházához is. 

Floridában a kikötő melletti Cape Canaveralról, a NASA űrközpontból éppen valamelyik űrhajót indították, a kilövést mi is végignézhettük a fedélzetről. De voltak durva helyek is: Jamaicán mindig fokozottan kellett vigyázni magunkra, a turistáknak nem is ajánlják, hogy elhagyják a resortokat, illetve a hajó esetében a csoportot, Saint Croix szigetén pedig egy magyar kollégám fejéhez fegyvert fogtak a főutca mellett, hogy kirabolják. Oda utána nem is ment többet a hajónk.

Voltak ez idő alatt hosszabb utazásaid is, amik nem a hajóúthoz tartoztak.

Igen, amikor a hajó úgynevezett szárazdokkba ment karbantartásra, választhattunk: maradunk a fedélzeten takarítani kevesebb pénzért, vagy elmegyünk két hét szabadságra. Én kétszer is éltem ezzel. Egyszer elmentünk Peruba, ami fantasztikus volt, bejártuk az országot, láttuk a Nazca-vonalakat kis repülőről, jártunk Machu Picchuban, Icában, az Urubamba-völgyben, Cuzcoban, illetve Limában, bár ott épp egy katonai puccs kellős közepébe csöppentünk, tankok, katonai osztagok voltak mindenütt, és végül meg is buktatták a tíz éve regnáló Alberto Fujimori elnököt. 

Máskor pedig az USA nyugati partján csináltunk egy körutat: San Francisco, Los Angeles, Las Vegas, a Hoover-gát – ezt helikopterről felülről is megnéztük – és a Grand Canyon. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor tényleg éreztem, hogy kinyílt a világ.

2001. szeptember 11-ét hogyan éltétek meg a fedélzeten? Hiszen akkor pont New York volt a bázisotok.

Ez az egész időszak legmegrázóbb emléke. Akkor New York volt a báziskikötőnk, onnan indultunk Kanadába. Pont egy nappal a 2001. szeptember 11-i támadás előtt hagytuk el a várost, tele New York-i utasokkal. Előtte való héten még bent jártam a World Trade Centerben, felmentem a tetejére is fotózni. Sőt, vásároltam is ott: a mai napig megvan az a kardigán, amit a tornyokban vettem, alig pár nappal azelőtt, hogy a repülők beléjük csapódtak. A hajón mindenki le volt sokkolva. Napokig nem tudtunk hazaüzenni, otthon pedig mindenki halálra aggódta magát, mert csak négy-öt nap múlva tudtunk hazatelefonálni Kanadából. New Yorkot lezárták, a hajókat nem engedték vissza, így Boston lett az új bázisunk. Minden kabint átvizsgáltak robbanóanyagot keresve, a feszültség tapintható volt.

Visszatekintve, milyen érzések maradnak meg benned örökre ebből a korszakból?

A kettősség. A végtelen fáradtság és a hihetetlen szabadság keveréke. Furcsa volt karácsonyozni és szilveszterezni a trópusokon, pálmafák között, távol az otthontól. Szilveszterkor mi is felmehettünk a fő fedélzetre, ahol a vendégeknek a nagy szilveszteri bulit tartották, az például szuper volt, egy hatalmas tengerjárón, valahol a tenger közepén ünnepelni az újévet. Az a sokszínűség, az a rengeteg ember a világ minden tájáról olyan tapasztalatot adott, amit semmi más nem pótolhat. Akkor már élveztük is, amit csinálunk, és bár nehéz volt, egy életre szóló kaland maradt.

Nézz be az óceánjárókon dolgozó crew számára fenntartott területekre az alábbi videóban:

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: