Ilyen egy életre szóló lappföldi utazás gyerekekkel – Interjú Etédi Villővel, miként érdemes lezárni a telet

Lappföld neve legtöbbször a decemberi Mikulás-szezonnal forr össze, amikor turisták ezrei érkeznek Rovaniemibe. Pedig a tél februárban is változatlanul jelen van, és sok szempontból még ideálisabb időszak az utazásra. A nappalok már hosszabbak, a fények visszatérnek, miközben a táj továbbra is mély hó alatt pihen. A tömeg ekkorra eloszlik, a vidék csendesebb és autentikusabb arcát mutatja. A sarkkörön túl ilyenkor nem a látványosságok, hanem maga a természet válik a legfőbb élménnyé. 

• Februárban kevesebb a tömeg, hosszabbak a nappalok, és könnyebb elcsípni az északi fényt.
• A Mikulás-szezonon túl az autentikus élmények kerülnek előtérbe: rénszarvasok, husky fajtájú kutyák, háborítatlan vidék.
• Megfelelő tervezéssel és mobilitással három gyerekkel is megvalósítható az utazás.

Lappföld februárban csendesebb és autentikusabb élményt kínál

Etédi Villővel beszélgettünk arról, hogy milyen a sarkkör világát felfedezni három kisgyerekkel, milyen látnivalókat érdemes felkeresni, és kipróbálni, és melyek azok a tanácsok, amelyeket másnak is érdemes megfontolni, ha Lappföld felé vennéd az irányt a tél lezárására.

A legtöbben decemberben, a Mikulás-láz idején utaznak Lappföldre. Ti miért döntöttetek mégis a február eleje mellett, és miben volt más ez a hangulat?

Egyrészt a december nálunk mindig nagyon sűrű időszak, akkor szóba sem jöhet egy ilyen utazás. Másrészt ez egy spontán döntés volt: a férjem születésnapjára találtam ki, és három hét alatt megszerveztük. Utólag kiderült, hogy ez egy ideális időpont. Decemberben állítólag elképesztő tömeg van Rovaniemiben, a Mikulásfaluban mindenhol sorok kígyóznak. Igaz, nekünk az nem volt célpont, csak röviden benéztünk, ha már ott voltunk, de már így is érezhető volt, hogy mennyivel nyugodtabb ez az időszak. Januárban és februárban sokkal kevesebb a látogató, sokkal élhetőbb az egész.

Miért pont Lappföldre esett a választás?

Egy havas, téli úti célt kerestünk Európán belül, és három kisgyerekkel olyan programok is fontosak voltak, amelyek nekik is élményt adnak. Lappföld ebből a szempontból tökéletes választás volt. Rovaniemiben autót béreltünk, és még három órát mentünk észak felé Saariselkäba, ami maga a Paradicsom. Gyönyörű, csendes, nyugodt táj, alig vannak turisták. Olyan mennyiségű hó borít mindent, amit korábban elképzelni sem tudtam. A fák vastagon, szinte szoborszerűen állnak a hó súlya alatt.

Ha nem a Mikulásfalu volt a középpontban, mik voltak azok a programok, amelyek igazán közel vittek benneteket az északi életérzéshez, akár a számi kultúrához?

A Mikulásfalut eredetileg el akartuk kerülni, de Rovaniemiben szinte minden erre épül, így végül röviden benéztünk, de számunkra ez inkább turistacsapdának tűnt. Fotózni a Mikulásnál nem lehet, csak ha ők készítenek rólad, de egy fotó 45 euróba (majdnem 18 ezer Ft) került volna, így végül fénykép nélkül jöttünk el, amúgy a gyerekek sem voltak oda érte különösebben. Bár a Mikulás egy nagyon kedves idős bácsi volt, de valahogy a hangulat sem ragadott magával, amikor a sorban állás után egy fotocellás ajtón kellett hozzá belépni, de ez van ingyen. Persze van lehetőség autentikusabb Mikulás látogatásra, ahol egy kis kunyhóban találkozik a gyerekekkel, és előzetesen leadott információk alapján beszélget velük, de ez nyilván jóval drágább is. Sokkal nagyobb élményt jelentett viszont ugyanott a Snowman World, egy valóságos csoda jégvilág, ahol jégcsúszdák, hólabirintus, jégszobrok és egy teljesen jégből épült világ várta a látogatókat.

Az első három napot viszont északabbra, Saariselkäban töltöttük, ahol jóval kevesebb a turista, és sokkal autentikusabb az élmény. Saariselkäban kipróbáltuk Észak-Európa leghosszabb szánkópályáját is, ami egy síközpontban található. A végtelen hómezők, a csend és az háborítatlan természet minden programot különlegessé tett.

Az egyik legemlékezetesebb program a rénszarvas-szánozás volt, ez már Rovaniemiben. A gondozó, aki kísért minket, a számi kultúráról is mesélt, és lenyűgöző volt látni, milyen szoros kapcsolat van a rénszarvasok és az emberek között. Mindegyik állatnak saját neve van, külön személyisége, és pontosan ismerik őket. Azt is megtudtuk, hogy minden évben elveszítik az agancsukat, ami a csordán belüli rangsort is befolyásolja. Egy rénszarvas egyik nap még vezető lehet, majd az agancsa elvesztése után hátrébb kerülhet a hierarchiában – bár néha előfordul, hogy enélkül is megőrzi a pozícióját. Az is érdekes volt, hogy annyira megszokják az agancsuk méretét, hogy még azután sem mennek át egy keskeny bejáraton, hogy már elvesztették a szarvukat.

A gondozó arról is mesélt, milyen veszélyek fenyegetik őket. Nemcsak a farkasok vagy az Oroszországból áttévedt medvék, hanem még a ragadozó madarak is veszélyt jelentenek rájuk, legalábbis a 2-4 kilósan született borjakra. Az is érdekes volt, hogy mi például nem a megszokott útvonalon mentünk, hanem egy másikon, mert a szokásos útvonalon két héttel korábban egy rozsomákot láttak, és azóta nem hajlandók arra menni, megmakacsolják magukat. Én nem tudom, hogy ezt elmondták-e egymásnak, hogy "figyelj, ott egy rozsomákot láttam, ne menjünk arra", de mindenesetre azóta másik útvonalon viszik őket. A rozsomákok nem csak éhségből ölnek, hanem élvezetből. Amikor véget ér a szánhúzó szezon, a nyári időszakra szabadon engedik őket az erdőben, és csak a következő tél elején gyűjtik össze újra a csordát.

A másik nagy élmény a husky-szánozás volt. Itt alaszkai huskyk húzták a szánt, amelyek kifejezetten munkakutyák. Nem az egységes küllem a fontos, hanem a teljesítmény, ezért teljesen különbözően néznek ki, ez egyfajta kevert fajta: vannak barnák, feketék, fehérek, foltosak. Sokkal kitartóbbak, mint a szibériai husky fajta, amelyeket ma már inkább a küllemük szerint tenyésztenek. Hihetetlen volt látni az erejüket és a lelkesedésüket, amellyel húzták a szánt.

Az északi fényt - amely egyébként minél északabbra mész, arányosan annál nagyobb eséllyel látható - végül az utolsó estén sikerült elcsípnünk. Addig minden este figyeltük az előrejelzéseket, és készen álltunk indulni, amint megjelenik. Már kezdtem úgy gondolni rá, hogy az Aurora Borealis olyan, mint egy szeszélyes díva: futni kell utána. Amikor végül feltűnt az égen, minden várakozás és kialvatlan éjszaka megérte.

Három kisgyerekkel a sarkkörön túlra utazni nem kis vállalás. Mi volt a legnagyobb kihívás a fagyos időjárásban, és mi az, amivel csak ott szembesültetek?

A leghidegebb mínusz 22 fok volt, ami nekem bőven elég hideg. Ismerőseink mínusz 33–40 fokot fogtak ki, azt nem is tudom, hogyan bírták. Nálunk a hideg kezelhető volt, mert száraz idő volt, és nem fújt a szél, így kevésbé volt kellemetlen, mint amire számítottam. De réteges öltözködés nélkül elképzelhetetlen: két-három réteg minimum, vastag csizma, kesztyű, sapka, az arc védelme különösen fontos.

Ami igazán kihívás volt, az a praktikusság: három gyereket naponta többször teljes téli felszerelésbe öltöztetni nem kis feladat. Mi fejenként csak egy-egy hátizsákkal mentünk, végig ugyanabban a téli szettben voltunk, csak az alsó rétegeket váltogattuk.

Az autóbérlés viszont kulcsfontosságú döntés volt. Sokkal mobilisabbak voltunk, nem kellett tömegközlekedni, vagy fuvart rendelni, ami ott kifejezetten drága, és így este az északi fény nyomába is el tudtunk indulni a városon kívülre, ami azért volt fontos, mert lakott területen a fényszennyezés miatt alig látható. Ez nagy szabadságot adott.

Februárban már visszatérnek a fények, nincs tömeg és a táj érintetlen. Volt olyan pillanat, amikor igazán kiszakadtatok a hétköznapokból?

Saariselkäban végig ezt éreztük. Három nap alatt alig láttunk embereket, teljes volt a csend, tényleg közel éreztük magunkat a természethez. Februárban már hosszabbak a nappalok, míg decemberben tudomásom szerint csak három órán át van világos, nagyjából tíztől egyig. Most már több volt a napfény, több mindent lehetett látni, még ha a nap egész nap alacsonyan is jár.

Ha egyetlen képet vagy élményt kellene kiemelned, ami miatt megérte februárban Lappföldre menni, mi lenne az?

A sífelvonóról nyíló látvány Saariselkäban. Az a végtelen fehér táj, a rengeteg hó, ahogy a nap rásütött – az egy álom volt. Külön szerencsénk volt, mert az volt az egyetlen igazán napsütéses napunk. Máskor is szép lett volna, de így egészen különleges fényt kapott minden. A gyerekek a havat, a szánkózást és a kutyákat emlegetik, nekem viszont ez a táj maradt meg a legerősebben.

Nézd meg a lenyűgöző Saariselkät videón is:

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: