Kétségbeesetten keresi fiát egy édesanya: "Örökbe adtam a gyermekemet, de még én is gyerek voltam!"

PUBLIKÁLÁS: 2026. április 28. 20:00

Vivien évek óta képtelen szabadulni a fájdalomtól, hogy első gyermekét végleg elszakították tőle. Keresi a fiát, akivel egykor csak „játszótársként” találkozhatott, és akinek a jelenlegi hollétéről - a jogszabályoknak megfelelően - semmit sem árulnak el neki a hatóságok. Ezért most az interneten próbálkozik, hátha valaki segít neki a fia nyomára bukkanni.

Vermes Krisztina

A szerző cikkei

Tíz éve keresi a fiát a fiatal édesanya. Miklós Vivien élete látszólag tökéletes: boldog házasságban él Svédországban, öt gyönyörű gyermeket nevel jólétben, békében és szeretetben. A csillogó felszín mögött azonban egy tátongó űr emészti a lelkét: tizenhárom évvel ezelőtt, szinte még gyerekként, egy sorsdöntő aláírással lemondatták elsőszülött fiáról. Az édesanya az elmúlt 10 év alatt megannyiszor kereste- kutatta, hogyan és kinél él a fia, de nem jutott semmire. Elkeseredettségében az interneten próbálja folytatni a kutatást. Hosszú hallgatás után a Borsnak öntötte ki a szívét, remélve, hogy üzenete eljut a már kamasz fiához és ami a legnagyobb vágya, hogy ennyi idő elteltével újra átölelhesse gyermekét.

Keresi a fiát az édesanya: Vivi mindössze 16 éves volt, amikor megszülte gyermekét egy intézetben — Keresi fiát az édesanya: Vivi mindössze 16 éves volt, amikor megszülte gyermekét egy intézetben. Pici korában "játszótársként" találkozhatott vele, azután örökbe adták a kisfiút Fotó: Beküldött fotó

Tíz éve keresi a fiát: „Mintha a szívemet kitépték volna!”

Senki nem fogta a kezét

Miklós Vivien kálváriája akkor kezdődött, amikor édesapja elhunyt, és a férfi halála után a család szétesett. Édesanyja súlyos alkoholproblémákkal küzdött, így a kislány állami gondozásba került. Ebben a rideg világban szerelmes lett - és állapotos.

16 éves voltam és állami gondozott, amikor a fiam született. Mindössze négy hónapos koráig lehettem vele, aztán őt nevelőszülőknél helyezték el, én meg visszakerültem Szigetvárra, a lakásotthonba. Azt hittem, belehalok a fájdalomba... Nem volt semmi olyan anyagi háttér és segítség, amire számíthattam volna a családomtól

- meséli Vivien, még ma is a könnyeivel küzdve.

Körülbelül 7 hónapos terhes volt, amikor a komlói anyaotthonba került. Ott, a szigorú szabályok között, az intézetben született meg a kisfia. Sosem felejti el a pillanatot, amikor először kezébe vehette kisbabáját.

Az a tekintet, azok a gyönyörű barna szemek örökre belém vésődtek. Csak pár hónapot lehettem vele, aztán elvitték tőlem

- mesélte tovább a fiatal édesanya.

Vivien akkor még maga is gyerek volt, aki támogatás, szeretet és iránymutatás helyett csak a teljes kilátástalanságot tapasztalta meg. Senki nem volt, aki megfogta volna a kezét, aki elmondta volna neki, hogy ebből is van kiút. Azt mondták, a kisfiának jó dolga lesz nevelőszülőknél és tarthatják egymással a kapcsolatot, láthatja őt, játszhat vele. Mindössze annyit kértek, tartsa titokban a gyermek előtt, hogy ő az édesanyja.

„Csak a legjobb barátja lehettem”

A legnehezebb az volt, hogy a látogatások alatt is titkolnia kellett az anyai érzéseit. A kisfia előtt továbbra sem fedhette fel az igazságot.

A nevelőszülő arra hivatkozott, hogy a gyermek lelkivilágát tönkre tenné, ha megtudná, ki vagyok. Így a kisfiam csak úgy ismert: én voltam számára Vivien, a legjobb barátja. Aki mindig hoz valami játékot, akivel lehet nagyokat játszani, aki mesél neki, de akihez nem bújhat oda úgy, mint az édesanyjához.

Vivien számára ez a kettősség volt a legidegőrlőbb: ott lenni, látni a kisfia barna szemét, játszani vele, miközben belül ordítani tudott volna a fájdalomtól, hogy nem mondhatja ki: „Én szültelek, én vagyok az anyukád.”

Minden látogatásra kristálytisztán emlékszik, arra is, hogy mindig vitt valami ajándékot.

Egyik alkalommal egy robotot kapott tőlem, annak örült a legjobban! Az volt a kedvenc játéka. Ki tudja, lehet, hogy azt megőrizte. Egy fotóm van, amin rajta van a robot is, nagyon sokat nézegetem a képeket és bízom benne, hogy lehet még közös jövőnk és találkozhatunk még ebben az életben

- mondja bizakodva Vivien.

Ez a robot volt a kedvenc játéka, amit édesanyjától kapott Fotó: Beküldött fotó

„Azt hittem, így segíthetek neki a legtöbbet”

Vivien történetének legfájdalmasabb pontja az a pillanat, amikor kénytelen volt elengedni a kisfia kezét. Egyszer elé toltak egy papírt, hogy írja alá, nem tudta, hogy örökbefogadás lesz, senki sem mondta neki. Nem olvasta el, mert bízott a felnőttekben. Aláírta. Nem azért tette, mert nem szerette vagy nem akarta volna a fiát, hanem, mert abban a hitben ringatták, hogy ez a legjobb megoldás a gyermeknek és a kapcsolatuk ettől még megmaradhat. Egészen fiatal volt ő maga is, amikor egy ilyen nehéz döntést kellett meghoznia. Egyedül.

Ebben az időszakban egy rendkívül sérülékeny és érzelmileg kiszolgáltatott állapotban voltam. A kisfiam nevelőszülője olyan volt nekem, mint egy közeli rokon, teljesen megbíztam benne. Úgy éreztem, ők jelentik a biztonságot. Amikor aláírtam a papírt, nem kaptam olyan tájékoztatást, amit akkor, 18 évesen megértettem volna. Igazából azt sem tudtam, hogy mit írok alá

- mondta könnyes szemmel az édesanya.

Vivien akkor még nem fogta fel, hogy ez a döntés visszafordíthatatlan.

Azt ígérték, hogy minden marad a régiben, a kisfiam az életem része maradhat, továbbra is láthatom őt. Csak később szembesültem azzal, hogy ez a nyilatkozat mit is jelentett valójában: egy titkos örökbefogadást, ami végleges elszakadást eredményezett. Soha többé nem láthattam, nem tudhattam, hogy hova vitték a fiamat!

Vivien akkor még nem értette, hogy ez egy titkos örökbefogadási folyamat része, amely jogilag végleges és visszafordíthatatlan elszakadást eredményezett. Azt hitte, a látogatások megmaradnak és a fia az élete része maradhat. De nem így lett... Azóta semmit sem tud róla.

Egy anya segélykiáltása

Vivien ma már többgyermekes édesanya, aki elmondása szerint nem a múltat akarja bolygatni és a jelenbe sem szeretne beleszólni, nem akarja kiszakítani fiát a jelenlegi környezetéből, mindössze tudni szeretné, jól van-e. A lelkiismerete nem hagyja nyugodni.

Nincs olyan nappal, nincs éjjel, hogy ne jutna eszembe. Én őt nem eldobtam, hanem igazából ellehetetlenítettek tőle. Az elmúlt tíz év leírhatatlan. Olyan, mintha a szívemet kitépték volna

- mondja elcsukló hangon Vivien.

Az édesanya támogatná a fiát anyagilag is, minden vágya, hogy a gyermekei megismerhessék a bátyjukat.

Szeretném látni, hogy hogy néz ki. Szeretném tudni, hogy ő jól van-e, hogy boldog-e. Szeretném, ha megismerne engem és a testvéreit. Hiszem, hogy még lehetnénk egy család.

Vivi álma, hogy egyszer elsőszülött kisfia is rajta legyen a családi fotón fotó: beküldött

Egy utolsó reménysugár

Vivien bízik abban, hogy a sors nem véletlenül sodorta őt most a nyilvánosság felé. Reméli, hogy sorai eljutnak azokhoz, akik ma fia, Márk környezetében élnek. Vagy talán magához a fiúhoz is elérnek...

Nagyon bízom benne, hogy ezt a cikket olyanok is olvassák, akik ismerik őt, vagy tudják, hol él. Nem akarok tolakodni, csak egy hidat szeretnék építeni a múlt és a jelen között

- mondja reménykedve Vivien.

A kisfiú még csak 5 éves volt, amikor utoljára találkoztak, idén viszont már 15 éves kamasz lesz. Az édesanya bízik a segítőkész emberekben, hátha valaki összekötné őt az elsőszülött fiával, vagy akár az örökbefogadó szülőkkel, hogy tíz évnyi bizonytalanság és fájdalom után végre megnyugvást találjon a lelke. A fia keresztneve Márk, 2011. őszén Pécsett született. Ezen az email címen felvehetik vele a kapcsolatot: [email protected].