Tanulás és szex az éjszaka közepén? - középkori alvási szokások

Ekirch At Day's Close: Night in Times Past című munkájában leírja, hogy az emberek többsége a modern korig – amikor a mesterséges világítás megjelenése lehetővé tette, hogy tovább lehessen fennmaradni – általában napnyugta körül mentek ágyba. Az alvással töltött időt pedig két részre osztották: az első és második alvásra (néhány hagyományos társadalomban még manapság is megfigyelhető a jelenség).

„Mindkét szakasz nagyjából ugyanannyi ideig tartott; az emberek valamikor éjfél után keltek fel, mielőtt visszamentek volna pihenni. Természetesen nem mindenki aludt ezen menetrend szerint. Minél később ment valaki ágyba, annál később kelt fel kezdeti álmából; amennyiben éjfél után vonult vissza, egyáltalán nem kelt fel hajnalig. Geoffrey Chaucer A fegyverhordozó meséje című történetében (a Canterbury mesék egyik darabja) Kanace akkor ment pihenni, »mihelyt leszállt az est«, később aztán az »első alvása« után felébredt; sokkal tovább fennmaradt társai azonban aludtak »másnap késő reggelig«” – olvasható Ekirch könyvében.

Az első és a második szakasz között az emberek nagyjából egy órán át maradtak fenn, ami elegendő volt arra, hogy elmondják az éjszakai imát (matutinumot), tanuljanak, vagy éppen szeretkezzenek. Laurent Joubert 16. századi francia orvos kifejezetten azt ajánlotta, hogy a házastársak ebben az órában érintkezzenek szexuálisan, mivel ilyenkor „nagyobb élvezetet” találhattak az aktusban.

Bár bizonyos leírásokban az olvasható, hogy a szomszédok veszekedése vagy egy ugató kutya ébresztette fel az embereket idejekorán kezdeti álmukból, a fennmaradt bizonyítékok többsége arra utal, hogy az ébredés a napi rutin részét képezte, és nem egyéb körülményekből következett. A 15-18. század között keletkezett orvosi könyvek a jobb emésztés és a pihentetőbb alvásérdekében gyakran ajánlották olvasóiknak, hogy kezdetben a jobb oldalukon aludjanak, majd „az első alvás után” forduljanak át a bal oldalukra.