Szeretteink ünnepe

Gondoljunk azokra, akiket szerettünk! Adjuk azt az ajándékot nekik, mely sosem romlik meg vagy törik el, és semmibe sem kerül: az emlékezést.

A tél az elmúlásévszaka, amikor a szürke nappalok helyét hamar átveszi a borús sötétség, hogy reggelre hótakaróval borítsa be az alvó természetet. A karácsonyi rohanáson túl, magunkba fordulunk: óhatatlanul újra eszünkbe juthatnak halottaink.

Sosem vagyunk egyedül: szeretteink mindig ott motoszkálnak a fejünkben, a szívünkben. Kapcsolataink meghatározzák tetteinket, viselkedésünket. A halállal sincs ez másként. Nem csak egy tárgy elvesztése esetén nőhet meg annak értéke a szemünkben, hanem akkor is, mikor közeli barátot vagy családtagot vesztünk el.

Ilyenkor könnyen megbocsátjuk hibáit, és hamar megbánás keveredik a gyászba, mert úgy érezzük, hogy nem tettük meg érte azt a sok mindent, amit megérdemelt volna. A halál sok vallás szerint csupán egy állomás a kiteljesedés felé.

Azokban az emberekben, akik veszítettek már el a hozzájuk közel állót, a halál utáni élet reményeik utolsó mentsvára: lesz majd egy hely, ahol újra megtalálhatják egymást szeretteikkel, akiket elvett tőlük az idő. Addig pedig nincs más, mint szívünk egy részének fájdalma, amit csak neki tartottunk fenn.

Ebben a fájdalomban, és gondolatainkban él tovább az, aki már nincs közöttünk. Néha az a jó, ha már a gondolatától is könnybe lábad a szem, és az ember az ajkába harap: már csak ettől érezhetjük őt közel magunkhoz. A hiány teszi elevenné őt.

Talán fel sem fogjuk, de úgy érezzük, hogy mi tartjuk életben az emlékét, és ettől a felelősség súlya kezdi nyomni vállunkat. Befelhőzheti mindennapi apró örömeinket, amikor bűntudat váltja fel a boldogságot, hiszen ő már nem lehet velünk, ő már nem nevethet.

Halottaink valójában fentről figyelnek minket. Lelkiismeretünk részévéválhatnak. Pedig biztos nem ő szólal meg a lelkünk mélyéről, mikor új barátokat, kapcsolatokat keresünk. Gondoljunk arra, hogy ezek a mi tetteink, amikkel nem őelőtte, hanem vallásunk istene előtt kell majd elszámolnunk!

Nem szabad jobb akaratunk ellen cselekedni, és erőltetni, ami még nem megy, a sebek gyógyulására időt kell adni. Elvesztett szeretteink pedig akkor is velünk élnek majd, amikor mi megemésztettük a bánatot és a megrázkódtatást. Hálásak lesznek minden pillanatért, mikor újra eszünkbe jutnak; minden virágcsokorért vagy gyertyáért, amit sírjukra viszünk.

Akkor szolgáljuk őket, amikor nem felejtjük el azt a lángolást, amit szerelme adott, vagy azt a mindennapos törődést, amit kaptunk tőle, és mindezeket továbbadjuk. Ha nem változunk meg, ha hiányának sebei nem emésztenek fel minket. Ő akkor lesz boldog, ha nem felejtjük el, és mégis önmagunk maradunk: ahogy ő szeretett minket.