Hosszú hónapok óta próbálkoztunk, már szinte le is mondtunk róla, amikor tavaly augusztus végén hívás érkezett: Carlo Pedersoli római otthonában fogad minket. Egy örökkévalóságnak tűnt az a pár nap, amelyet az utazásig el kellett töltenünk. A római reptérről a taxi egy dombos, mediterrán házakkal beépült utcába vitt minket.
Négy hatalmas épület állt a telken, köztük gyönyörű kert, trópusi fák, bokrok. – Ezeket a házakat Pedersoli úr építette – súgta meg vendéglátónk, hozzátéve: az egyik legfelső szintje az ő rezidenciája. Gyönyörűen kifestett belső terek, aranylóan fénylő fémekkel díszített falak és lift. Hatalmas cserepes bokrok az épület minden egyes szegletében. Majd kinyílt az ajtó, amitől az ember szíve azonnal a torkában kezdett dobogni.
Egy komornyik lép elő, meghajol, már mutatja is, merre találjuk a legendát. A hatalmas nappaliban roskadozó könyvespolcok, képek, festmények mindenfelé. Az óriási ablakokon ömlik be a fény, az erkélyeken olyan mennyiségben zöldellnek a növények, mintha a Füvészkertben sétálnánk. És ott, a nappali hátsó, beugró részében egy hatalmas kerek asztalnál ült ő! Bud Spencer, aki már nem az a nagy barna mackó volt, mint Piedone, aki már nem ugrált olyan fürgén, mint Charlie Firpo, mégis elég volt a szemébe nézni, és egy pillanat alatt elfeledtette az emberrel az összes hiteltartozását is.
– Üdvözöllek, foglalj helyet! – suttogta a hang, amelyben még Bujtor István szinkronját is felismertem.
Az apró, kerek tetejű, tapétázott ajtón közben benyitott a felesége, Maria, aki mosolyogva mutatkozott be, majd intett egy másik komornyiknak, kínáljon meg minket itallal. Ezután két olaszosan elegáns fiatalember érkezett, Alessandro és Carlo Pedersoli Jr – a színész unokái.
Bud Spencer pedig csak ült, és mesélni kezdett. Szinte kérdezni sem kellett. Egyszer csak arra kérte „szolgáit”, kapcsoljanak zenét, hadd énekelje el azt a dalt, amit ő írt, és nemrég lett kész. És énekelt és énekelt, hosszú perceken át. Akkor is, ha nem mindig sikerült eltalálnia a ritmust, vagy nem minden sor jutott eszébe. Majd az életfilozófiájáról is beszélt.
– „Gondolkodom, tehát vagyok” mondta Descartes, „eszem, tehát vagyok” – mondom én – magyarázta, majd nevetve emlegette fel, mennyit harcolt a feleségével, aki a fogyókúráját felügyelte.
– Az éhségtől éjszakákon át szenvedtem. Egyszer nem bírtam, kiosontam a hűtőhöz. Meglepett, hogy nincs lelakatolva. Kinyitottam, és üres volt. Csak egy papír volt betéve, amire ráírta: gyere aludni! – mesélte nevetve, miközben Maria is mosolyogva bólogatott.
Nyolcvanöt évesen már nem ugrált, nem hadonászott, a szemébe nézve elevenedtek meg a történetei, az élete, a gondolatai, és minden, ami számára öregkorára már nem bírt olyan jelentőséggel, mint korábban. Bud Spencer ugyanis nem titkolta, hogy hisz a folytatásban. Kíváncsi rá, mi lesz odaát, mert az elmúlt években ezen is nagyon sokat filozofált, töprengett.
A valósághoz csak most, hétfőn kora este került közel. Ő ugyanis már tudja a választ. És akárhogy is van, mi meg azt tudjuk: Bud Spencer örökké él!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.