Vigyázz, elvisz a zsákos ember!

A bolt közepén történt, sorban álltunk, a kisebbik épp a csokik felé nyúlt volna, amikor az előttünk álló anyuka hirtelen rászólt a saját gyerekére: 

A kisfiú megdermedt. Az a fajta ijedtség ült ki az arcára, amitől egy pillanatra még én is rosszul éreztem magam. Én sem hittem el, hogy ezt a mondatot még egyszer hallom majd életemben. Gyerekkoromból emlékszem rá, akkoriban teljesen valid dolog volt a gyerekeket ijesztgetni, szülői működések égisze alatt. Ez a mi időnkben működött, és a régen látott jelenet olyan gyomrost ütött bennem, hogy még ma is működik. Azonnali hatás - felnőttként is. 

A veszély márpedig nem lehet tabu

Szülőként előbb-utóbb mindannyian eljutunk oda, hogy beszélnünk kell a veszélyekről. Nem lehet megkerülni. Egy ponton már nem fogjuk mindenhová kézen fogva kísérni a gyerekeket, és nem tudunk ott lenni minden helyzetben, a világ is sokkal rozogább lett, mint a régi szép időkben volt, szóval muszáj otthon edzeni rá. 

De hogyan mondjuk el mindezt úgy, hogy közben ne ijesszük halálra őket? Ez az a kérdés, amire nincs egyetlen jól működő mondat. A legnagyobb érzékenységi pont talán ott van, hogy a beszélgetések alatt nem „félelmet” adunk át, hanem tudást. A zsákos ember és egyéb hasonlatos szörnyek csak homályos, ijesztő figurák. Nem segítenek eligazodni, nem is tanítanak meg semmire, csak azt üzenik: a világ veszélyes, és te kicsi vagy hozzá.

Ezzel szemben, ha konkrét helyzetekről beszélünk, máris máshová kerül a hangsúly.

• Mi van, ha valaki megszólít az utcán?
• Mit csinálsz, ha elveszítesz minket egy bevásárlóközpontban?
• Mit mondasz, ha valaki arra kér, hogy tarts vele?

Ezek nem ijesztő kérdések – inkább kapaszkodók, és ezért kézzel fogható útmutatók születhetnek belőlük egy beszélgetés során, amelyek kapcsán a csemete máris átlátja, hogy nem rettegni kell, hanem felkészülni egy-egy megoldandó, ismeretlen helyzetre. 

Messze nem az a cél, hogy minden idegent vagy ismeretlen szituációt veszélyesnek állítsunk be, mert ezzel könnyen sodródhatunk abba a helyzetbe, hogy a gyerek később nem mer segítséget kérni a családban, amikor valóban szüksége lenne rá. Inkább azt érdemes megmutatni, hogy vannak biztonságos helyzetek és emberek. Egy boltban az eladó, vagy egy rendőr, akitől bármikor segítséget kérhetünk, akár egy másik anyuka gyerekkel, mellettünk a sorban. És el kell magyarázni szerintem azt is, hogy általában figyeljenek arra a belső jelzésre, amikor valami „nem stimmel”. Az ösztönös megérzések működnek. 

Szuperanya szuper beszélgetésekkel 

Ami nekem sokat segített, az az volt, hogy nem egyetlen nagy beszélgetést próbáltam erről tartani. Az vált be, hogy elosztottam a dolgot, kicsi szeletenként adagoltam, mint a legfinomabb tortákat szoktam. Autóban ülve, fürdés közbe, lefekvés előtt, spontán beszélgettünk a veszélyekről és próbáltam mindezt olyan természetesen csinálni, mintha csak arról beszélgetnénk, mi történt aznap. Így nem vált ijesztővé. És van még valami fontos, ezek tényleg beszélgetések voltak, nem nagy anyai fejmosások. Meghallgattam őket, ők is megfogalmazhatták, mit éreznek ijesztőnek és mitől nem tartanának. 

Rúgd tökön a bácsit! 

Sokáig azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy legyenek udvariasak, kedvesek, mindig hallgassanak a felnőttekre. Ez rendben is van – csak közben meg kell tanítani azt is, hogy vannak helyzetek, amikor nem kell kedvesnek lenni. Sőt. 

• Ha valaki túl közel jön.
• Ha valaki megfogja őket.
• Ha valami rossz érzést kelt bennük.

Ilyenkor lehet hangosan szólni. Ellépni. Elfutni. Segítséget kérni. De ha ez mind nem sikerül, én azt is elmagyaráztam nekik, hogy küzdeni is meg kell próbálniuk. Ha minden kötél szakad, legalább esélyük legyen a menekülésre. Nehéz volt elmondani az ő nyelvükön, természetesen nem azt tanácsoltam, hogy verekedjenek, de azt többször is elmondtam, hogy próbáljanak kilépni a helyzetből, minél előbb. 

És ezt nem elég egyszer, kétszer elmondani. Ezt gyakorolni kell – akár játékosan is. Mi eljátszottunk otthon jellemző helyzeteket és utána még többet tudtunk erről beszélni, jó érzés volt hallani és látni, mennyire képben vannak a gyerekeim a mai világgal kapcsolatban. 

Kötéltánc klumpában 

Néha azt érzem, hogy a mai szülőség egyik legnehezebb része az egyensúly. A reális veszélyekkel kapcsolatban nem akarjuk a gyerekeket egy buborékban tartani – de nem is akarjuk rájuk zúdítani a világ minden félelmét – ugyanakkor a világ veszélyes hely lett. Szóval a szülőknek manapság sokkal nehezebb dolga van, a túltolás és a figyelmen kívül hagyás között kell lavírozniuk, valami érthető nyelven, hanyagolva a zsákos emberes sztorikat. Én örültem már annak is, hogy a sok beszélgetés végére megértették, hogy bármi történik is, nincsenek egyedül. Segítünk, mellettük vagyunk és vigyázunk rájuk. Úgyhogy kedves zsákos ember, fordulj meg és menj a fenébe!