Karrier vagy esti mese?

Amikor először szóba került, hogy visszamegyek dolgozni, nagyon lelkes lettem, hiszen már nagyon hiányzott valami felnőtt tartalom. Elképzeltem beszélgetéseket, amik nem arról szólnak, hogy ki ette meg a gyurmát. Hogy végre befejezek egy-egy gondolatot anélkül, hogy közben valaki a lábamba csimpaszkodik. Elképzeltem egy kávét, amit még forrón tudok meginni, beledobált gabonapehely nélkül. Mennyei tervek! Szóval tényleg vágytam rá.

Aztán egyszer csak elkezdtem számolni. Ha nyolcra beérek, akkor fél hétkor indulunk. Ha ötig dolgozom, és minden flottul megy (ami ugye soha nem megy flottul), akkor fél hat körül érek haza. És akkor még ott van a bolt, a vacsora, a „hol a váltócipő?”, a „holnapra kell egy vécépapír-guriga” típusú váratlan élethelyzetek.

És egyszer csak ott volt a mondat a fejemben:

Nem fogok hazaérni a fektetésre.

Mondhatjátok, hogy túlparázom az egészet, de igazából emlékszem arra is, milyen volt a még gyerek nélküli világ. Mert amíg nincs gyereked, a munka is egy teljesen más történet. Ott simán belefér a túlóra, a még egy meeting, a „csak ezt gyorsan befejezem”. Ott természetes, hogy néha belecsúszik az este, és legfeljebb kínait rendelsz a céges recepcióra. 

Nem vár otthon senki sírva egy kis rongyos csacsifüllel, ismeretlen bébiszitterrel, hogy el tudjon aludni. És ilyenkor a fél óra már megtízszereződik gondolatban, valóságos pánik uralna, egészen biztos vagyok benne, csak hibáznék és ez senkinek sem lenne jó. 

A félórák nagyon értékesek egy gyerekkel, az már lehet egy mese, csendes összebújás, fél óra alatt el tudom altatni, vagy kacagósat játszani vele – ezekből az időkből később nem marad, eltűnnek, elpárolognak, minden ilyen félóra hatalmas kincs. Sokáig azt hittem, hogy ez valami egyéni zavar nálam. Hogy én nem vagyok elég ambiciózus, nem vagyok elég jól szervezett. Vagy csak túlérzékeny vagyok erre az egészre. Aztán elkezdtem beszélgetni más anyukákkal erről a visszamegyek dolgozni témáról. 

És kiderült, hogy nagyon nem vagyok egyedül.

Van, aki visszament ugyanabba a pozícióba, ugyanazzal a lendülettel – és közben folyamatosan rohan. Időben odaér az oviba, de fejben még egy meetingben ül. Otthon van, de közben dolgozik. Két feljegyzés közben köt cipőt és egész este telefonon dolgozik otthonról. Van, aki viszont tudatosan visszalépett, lelassított. Kevesebb felelősség, kevesebb pénz, de több levegő. És van, aki teljesen újrakezdte. Más terület, más ritmus, más élet, új kompetenciák, a gyerekneveléshez igazítva. Szerintem ez nagyon szubjektív dolog, egyik út sem „jobb” a másiknál.

Ami viszont közös, hogy valami eltolódik bennünk.

Mások a súlyok, legalábbis én áttettem a karriert egy eggyel lentebbi polcocskára. Máshol van a fókusz. És próbálom reálisan szemlélni, mennyire érdemes teperni valamiért, ami ráér akár egy év múlva is, amikor a lányom már óvodás lesz. Én szeretném meghatározni, hogy a napközbeni munka után hol leszünk a lányommal. Ott szeretnék lenni mellette, amikor mesét kell olvasni, éppen mellette szeretnék ülni, amikor először mesél az ovis napjáról és minden ilyen hasonló történetben ott a helyem, mint egy árnyéknak. 

És közben persze ott van a másik oldal is: hogy dolgozni jó. 

Kifejezetten felüdítő az agyunkat másra is használni. Remek érzés egy kicsit kilépni abból, hogy „anya”. És biztos vagyok benne, hogy ezt az érzést sem kell szégyellni. Sőt. Visszamegyek dolgozni, hogy kicsit én is az életem főszereplője lehessek. Vagyis bennem már régen nem az a kérdés, hogy karrier vagy esti mese. Nem kell és nem is fogok választani ezek közül. Én azon igyekszem, hogy e kettőt valahogy egymás mellé tegyem, összeillesszem. Nem tökéletesen és nem végérvényesen, de fontos, hogy nem szeretném úgy érezni, hogy folyamatosan választanom kell. 

Nálunk ez még alakul. A folyamatot látom magam előtt, most próbálok benne berendezkedni és a lányomat is felkészíteni erre. Mindeközben próbálom magamnak is megengedni, hogy ez nem mindig lesz kerek, nem sikerülhet minden pontról pontra. De egy dolgot egyre biztosabban érzek: Jól döntöttem. A megváltozott ambícióim elférnek egy gyerekszobában, aztán majd ha ideje lesz, kivágtatnak a nappaliba.