Felsős leszel, édesem – már nem kísérlek be

Az első nap reggelén még reflexből megfogtam a kezét, ő meg finoman kihúzta. 

És ott álltam az iskola kapujában, a kezemben a semmivel, és valahogy hirtelen úgy éreztem, nincs is feladatom, az egész világ az enyém, hiszen a fiam már felsős, egyedül intéz majd mindent. Furán felszabadító és mégis szorongató érzés volt egyszerre. Mert eddig nagyjából mindent együtt csináltunk. 

Az iskola alsó tagozata valahogy egy buborék. Színes, vidám és semmitől sem pukkan ki, mert ugyanaz a tanító néni, ugyanaz a terem, ugyanaz a kis világ, ahol minden ismerős, kiszámítható iskolai napok, óvatosan adagolt tanórák, jóindulatú osztályzás. Nálunk legalábbis én így éltem meg a gyerkőc első négy iskolai évét. 

Aztán jön az ötödik.

És hirtelen minden megváltozik. Több tanár, ismeretlen tanárok, új helyzetek. Több terem, vándorlás egész nap, minden ottfelejtése mindenhol. Több elvárás – amit előre megmondott a matek korrepetáláson a Manyi néni, és így is lett. Az ötödikes matek piszok nehéz. Több tantárgy – kitágul a világ, jönnek az új fontos megtanulnivalók. És valahogy kevesebb kapaszkodó, mert ezektől a gyerekektől már az egész tanári kar azt várja, hogy komoly felsősként álljanak helyt. 

Az első hetekben azt vettem észre, hogy egyre többször mondja a nem tudom mondatot, amit betudtam egyelőre a bemelegítésnek. Csak reméltem, hogy nem ennyire veszítette el máris a fonalat, mert a beszélgetések körülbelül így néztek ki: 

Mi a mai lecke?
 

Melyik terembe kell menni holnap?
 

Van dolgozat a héten?
 

És közben láttam rajta, hogy nem azért nem tudja, mert nem figyelt, hanem mert egyszerűen túl sok minden történik egyszerre és máshogy, mint egy évvel ezelőtt. Új tanárok, akiknek még a nevét sem jegyezte meg, új szabályok, amiket még nem ért, új helyzetek, amikben még keresi magát. És közben ott állok mellette, és próbálom kitalálni, hogyan segítsek, vagy segítsek-e egyáltalán. 

Háttérben ugrásra készen 

A segítséggel ilyenkor már megfontoltan kell bánni. Ez talán a legnehezebb része. Mert alapvetően ugyanúgy tudnék én is segíteni, de látom rajta, hogy már nem mindig teszek ezzel jót. Nem csinálhatom ezt egy életen át és nem véletlenül vízválasztó a felső tagozat – anyukák, haza! Ez egy fontos üzenete az ötödiknek. Egy furcsa, köztes állapot ez a segítségadásban ahol egyszerre kell elengedni és mégis ott maradni, ha szükség van ránk. 

A legfontosabb pont nálunk: már nem kísérem be reggel, de még várom délután a kapuban, mert a különórára át kell érni, ami csak autóval lehetséges. Már nem pakolom össze a táskáját, mert ezt ő csinálja, de még ránézek este, hogy tényleg minden benne van-e, pont mert ezt ő csinálja. Már nem tanulok vele minden nap – nem nekem mondja fel a verset, nem kérdez, nem is tűnik úgy, mint aki elveszett, de még azonnal ott termek mellette, ha elakad.

Nagyobb fejben nagyobb gyerek 

És közben történik valami más is. A gyerek látványosan nő. Elkezd önállóan eligazodni. Elfelejti a tornazsákot, aztán legközelebb már nem. Nem írja fel a leckét, aztán rájön, hogy így nehéz lesz. Lassabban halad, hibázik, néha sír is, de tanul, küzd és halad szépen. És ez nekünk is tanulás, mert nem nekünk kell minden problémát azonnal megoldani, hagyni kell, hogy egy kicsit kényelmetlen legyen neki, hogy igenis kapjon felszereléshiány miatt egyest, majd legközelebb nem kap, mert odafigyel. 

Nem attól lesz jó szülő az ember, hogy mindent elintéz. Ez így túl egyszerű lenne. De ha kellünk, legyünk ott, elérhetően. Reggelente van egy pillanat (és ez már tényleg csak egy pillanat), amikor hátranéz és nagyon nehezen észrevehetően integet, mielőtt belép az iskola kapuján. Szóval azért még van egy kis híd, a fontos kapocs megvan, csak most mindent egyedül próbál megoldani. És lehet, hogy már nem fogja meg a kezem, de gondolatban még nem engedte el teljesen. Én nagyon drukkolok neki, hogy jól érezze magát ebben az új, felső tagozatos világban.