Tudom, hogy gömböc vagyok, köszi!

Hajnali hat van, az edzőterem már tele. A futópadok zúgnak, a tükrökben feszes hasak, tónusos karok, magabiztos mozdulatok. Mindenki pontosan tudja, mit csinál. Én meg ott állok a bejáratnál, egy kicsit még álmosan, egy kicsit bizonytalanul, szorongatok egy szuper zsírégető turmixot, amit nagy gonddal állítottam össze otthon, és nagyon is tudatában annak, hogy az én testem most még nem ilyen.

Beleférek még a tükörbe? 

Az én hasam nem feszes. A belső combom valahogy nem tónusos. Az egész összkép pedig végképp nem „instakompatibilis”. Hanem gömböc. Csak így, infantilis becézgetéssel el tudom viselni. A túlsúly vagy a kövér szavaktól kiborulnék. És igen, tudom. Nem kell kimondani. Nem kell célozgatni. Nem kell az a félmosoly, az a „de ügyes vagy, hogy eljöttél” hangsúly. Tényleg nem kell. Mert pontosan tudom, hol tartok, merre gurul a kis gömböc. 

A futópadon sétálva először mindig a tükröt kerülöm. Aztán egy idő után mégis odanézek. Nem azért, mert jól esik – hanem mert valahogy így szoktuk meg. Hogy nézzük magunkat. Értékeljük. Összehasonlítjuk. A többiekkel. A „bombanőkkel”. És közben valahol mélyen elkezdődik az a belső monológ, amit valószínűleg mind ismerünk:

És ebben az egészben az a legfurcsább, hogy közben csinálom. Ott vagyok. Mozgok. Teszek magamért. Mégsem érződik ez elégnek, csak éppen elég jónak. 

Kislány Barbie-k

Aztán hazamegyek, és reggelizés közben a lányom – teljesen mellékesen, mintha csak az időjárásról beszélne – megszólal:

(Nem az, sőt, szerintem még vékonyka is) 

És ott, abban a pillanatban megáll a tű a lemezen a fejemben. Egy tizenkét éves gyereknél honnan jöhet ez az egész testkép-pánik? Persze hogy abból a fura világból, amiben élünk. Amiből én is állandóan az edzőterembe indulok. Amiben a test már nem lehet csak test, mert mindig egy kicsit érték is egyben, egy mérce vagy vélemény. És hirtelen már nem is az a legégetőbb kérdés a fejemben, hogy én mit gondolok magamról, sokkal inkább az, hogy a lányom hogy gondolkodik erről. 

A gyerekek őstudata még rendben van

A gyerekek sem születnek testképproblémákkal. Ők nem állnak a tükör előtt kritikusan. Nem húzzák be a hasukat. Nem méricskélik a combjukat. Futnak, másznak, nevetnek, használják a testüket. Örömmel. Aztán egyszer csak megnőnek és megtanulják, hogy lehet erre az egészre másképp is nézni. És ebben – akarva-akaratlanul – mi is benne vagyunk. Minden sóhajban a tükör előtt. Minden „jaj, ezt inkább nem veszem fel” mondatban. Minden félvállról odavetett megjegyzésben. És persze a felgyorsult látványvilág is jócskán benne van, ami körülvesz minket. 

A kor, mint tünet

Sminkelést bemutató videók már hároméveseknek, felnőttes pózolás nyolcévesen, a külsőt folyamatosan kommentáló tartalmak, vagy épp túl korán felnőttes viselkedésmintákat másoló kiskamaszok – ezek mind olyan jelenségek a közösségi médiában, amelyekkel a gyerekeink nap mint nap találkoznak, és amelyek erősen formálják az önképüket. Talán még soha nem nőtt fel olyan nemzedék, mint a mostani gyerekek, akiknek szinte folyamatosan azt sugallja a környezetük, hogy női mivoltukhoz hozzátartozik a „csajosság”, a „nőiesség”, sőt sokszor a szexisség is – már egészen kicsi korban.

Azt is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez nem csak a lányokat érinti. A fiúk ugyanúgy benne vannak ebben a történetben, csak másik oldalon. Rájuk nem a vékonyság, hanem az izmos férfitest ideál nyomása nehezedik. A közösségi médiában látott „tökéletes” férfitestek – széles váll, kockahas, erő – könnyen válhatnak mércévé, és egy idő után már nem az a kérdés, hogy egészséges-e a testük, hanem hogy elég látványos-e.

Sok fiú közben nem mondja ki, hogy elégedetlen, nem kérdez, nem panaszkodik – csak edz még egy kicsit, feszít még egy kicsit, és közben egyre távolabb kerül attól, hogy jól érezze magát a saját testében.  És ez biztosan a társadalmi értékek megváltozásának, torzulásának a hozadéka. Míg ötven évvel ezelőtt a fiatalok számára az önmegvalósítás elsősorban a tanulásról, a hivatásról és a társadalmi szerepvállalásról szólt, addig ma sokkal inkább a külső megjelenés került a középpontba.

Hogyan egyensúlyozzunk? 

A nagy testkép-parában nem az a cél, hogy soha ne legyenek kérdések bennünk, vagy a gyerekeinkben.  Az sem lehet cél, hogy a gyerekünk mindig elégedett legyen magával és mi sem nézhetünk folyton mosolyogva tükörbe. A gyerekeknél is és magunkban is azt kell megtalálni, hogy legyen egy biztos, kimozdíthatatlan belső iránytűnk arra, ami még az egészséges határokon belül van. Hogy úgy közelítsünk saját testképünkhöz, hogy az még ne legyen bántó, önmarcangoló és romboló gondolatok halmaza. Elvégre a testünk nem egy probléma, és nem egy állandó forma, türelemmel és kitartással biztosan tudunk rajta csiszolni, hogy jól „elférjünk benne”. 

Másnap reggel persze megint ott állok az edzőteremben. Ugyanazok a tükrök. Ugyanazok az alakok. És igen, ugyanaz a test is, amiben én vagyok. Nem lettem egyik napról a másikra magabiztosabb. Nem múlt el minden bizonytalanság. De valami mégis elmozdult, mert már nem csak azt nézem, hogy hogyan nézek ki. Azt is látom, hogy kitartóan itt vagyok, csinálom és türelmes vagyok magammal szemben. Egy tökéletes és elszánt gömböc.