Mit tehetünk, ha csavarog a gyerek? A mi időnkben még oké volt!

A kapuban állok, és próbálom eldönteni, hogy most tényleg ideges vagyok-e, vagy csak az idő telt el túl gyorsan. Fél kilenc múlt, a lányomnak nyolcra kellett volna hazaérnie. Nem történt semmi különös, nem üzent, hogy baj van, mégis ott motoszkál bennem az a furcsa, nehezen megfogható érzés, amit szülőként egyre gyakrabban ismerünk: mi van, ha?

Aztán szinte azonnal jön a másik gondolat is. Hogy ugyanezt csináltam én is. Csavarogtunk. Lógtunk a téren, bicikliztünk, átmentünk egyikünktől a másikhoz, és valahogy mindig lett még egy kör, még egy beszélgetés, még egy kis maradás, elment az idő és nem figyeltünk oda. Mondjuk nem is volt mobil, nem volt állandó kapcsolat, és valahogy mégis működött. Sőt, nekem például kapukulcs lógott a nyakamban és szerintem bármilyen bácsit vagy nénit örömmel beengedtem volna a házunkba, ha bekopogtat.

Ma már mindenki tiszta para

Más világ van. Nem azért, mert a gyerekeink UFO-k, (mondjuk elég viharos életet élnek, az tény) hanem mert az a közeg, amiben ők mozognak, jócskán megváltozott. A „csavargás” ma sokszor nem a jól ismert, biztonságos terekhez kötődik, hanem inkább olyan helyekhez, ahol a gyerekek csak „vannak”: plázákban, utcákon, megállókban, egymás társaságában, de sokszor valódi kapaszkodók nélkül. Közben pedig a szülők fejében sokkal több információ, hír és félelem kering, mint korábban, és ez óhatatlanul hat arra is, hogyan reagálunk. Elveszik a rollert alóla, elkérik a telefonját, megkínálják valamilyen droggal – a piros lámpát bekapcsoló sor végtelen. 

Ugyanakkor a kamaszkor természetes velejárója, hogy a gyerek elkezd kifelé fordulni. A kortárs kapcsolatok egyre fontosabbá válnak, a baráti társaság már nem csak kiegészíti a családot, hanem sokszor elsődleges színtérré válik. A „csavargás” ebben az értelemben nem feltétlenül problémás viselkedés, hanem egyfajta kísérletezés: a szabadság, az önállóság és a határok próbálgatása. A gyerek ilyenkor tanulja meg, hogyan legyen jelen a világban nélkülünk – és ez, bármennyire nehéz is kimondani, szükséges folyamat.

A nehézség inkább abban van, hogy mi, szülők, hogyan tudunk ehhez viszonyulni. Mert miközben pontosan emlékszünk a saját kamaszkorunk szabadságára, a saját gyerekünknél már sokkal nehezebb ugyanezt megengedni. A biztonság iránti igényünk teljesen érthető, de ha ez túl erős kontrollban jelenik meg, könnyen az ellenkező hatást váltja ki. A túl szorosra húzott keretek nem feltétlenül tartják közelebb a gyereket, inkább arra ösztönözhetik, hogy elrejtse előlünk, mi történik vele.

Ezért is fontos, hogy különbséget tegyünk aközött, hogy egy kamasz időnként hosszabban marad kint a barátaival, és aközött, ha valóban céltalanul, kapaszkodók nélkül csavarog, sodródik. Az előbbi sokszor teljesen természetes része a fejlődésének, az utóbbi viszont jelezhet valamilyen hiányt: kapcsolódás, figyelem vagy épp strukturált időtöltés hiányát. Ilyenkor nem a tiltás az első lépés, hanem az, hogy megértsük, mi vonzza őt ezekbe a helyzetekbe.

Tilos a tiltás 

A megoldás biztosan nem a szigorításban rejlik, sokkal inkább a kapcsolat minőségében. A kamasz gyerek sokszor olyan, mint egy kis tojás. Ha kicsit is erősebben szorítjuk, összeroppan az a bizalom, amit egyébként is nagyon nehéz elérni nála. Ha viszont megvan az alapvető együttműködési szándék mindkét félnél, ha a gyerek is tudja, hogy nem azonnali büntetés vagy leszidás várja, amikor megszólal, akkor nagyobb eséllyel marad meg az a kommunikációs csatorna, amin keresztül elérhető marad számunkra. 

Küldj egy lájkot, ha késel 

A közösen kialakított keretek – például a megbeszélt hazaérkezési idő, az elérhetőség vagy az, hogy jelezzen, ha változik a program – nem csak szabályok, hanem kapaszkodók is. Ne kérjünk sokat tőle, elég csak egy apró jelzést tennie, ha késik, lehet ez a családon belüli egyezményes jel is, teljesen mindegy, csak azt kell megértetnünk vele, hogy az összes aggódást és kételyt ő egy gombnyomással akár le tudja csitítani, ha késésben van. Elvégre ezért is van mobil, ezzel a kommunikáció része lényegesen könnyebb, mint a mi időnkben volt, akkor csak cetlik, szomszéd néninél hagyott üzenetek vagy hosszú várakozás volt a szülők sorsa. De akkor is volt csavargás, a gyerekek akkor is mentek és ma is menni akarnak. 

És talán itt ér össze a múlt és a jelen. Mi is szabadok akartunk lenni, ők is szeretnének, természetesen. A különbség inkább abban van, hogy ma már nem tudunk ugyanazzal a nyugalommal hátradőlni, mint a szüleink tették. Elég nagy feladat, ha megtaláljuk azt az egyensúlyt, ahol a gyerek már próbálgathatja a saját határait, de közben még tudja, hogy van hova visszatérnie. Tegyünk óvintézkedéseket, de ezen felül a legfontosabb, hogy bízzunk a csavargóban.